Archive of Our Own

Még csak a napirend előtti felszólalások zajlottak az Országgyűlésben, de Márknak már most elege volt az egész napból. Ott ült egy karnyújtásnyira Pétertől a parlamenti patkóban, bámulta az ősz és arany hajszálak tengerét a tarkóján, közben pedig próbálta leplezni, hogy végzetes seb terjeng makulátlanra vasalt fehér inge alatt. 

Munkán kívül már nem is találkoztak, és ez rohadtul fájt. 

Egyre csak megkeseredett emlékképek tódultak elő az elméjében; napsütötte délutánok és fagyos reggelek, a Péter hajában táncoló arany fény és Márk belesüppedő ujjai, a csillogó Tisza vizének sziluettje a másik szürke szemében a delelő napon, kietlen pusztavidék és monoton autópályák, amiket apró kalitkába zártak a végtelennek tűnő kampány fogyatkozó napjai. Márknak hiányzott a vidék. A folytonos rohanás, az ezer meg ezer találkozás, a csillogó remény az emberek szemében, és persze Péter meg ő, ketten a világ ellen. 

Ma már más küzdelmek várták. Irodák és ülések, egy hideg ágy a nap végén, amibe úgy zuhant bele, mintha sosem kelne fel utána. 

Fáradt volt és magányos. Nem mosolygott már őszintén, nem is tudott. Belül kaparászott benne valami alattomos feketeség, ami egyre csak terjedt és terjedt. Szinte látta maga előtt a képet, hogy bordái alatt rothadó szürkére vált a húsa, hogy fekete vér csurog a lomhán dobbanó szívizom öleléséből. 

A magány méreg volt, ahogy mostanában Péterrel lenni is az volt. 

Saját hibájából történt. Annakidején tőrt adott Péter kezébe. Ódon, rozsdás, tompára kopott pengét, ami nem vágott hanem szakított, tépett, roncsolt minden alkalommal, amikor Péter kénye kedve szerint Márk szívébe döfte — ő pedig tűrte, mert hát ki más tűrte volna. 

Nem szerette Pétert. Pontosabban, nem szerethette úgy mint az ember párját szokás. Péter a főnöke volt, az ellensége, a barátja, a szeretője, a lelkitársa, az élete legjobb és egyben legrosszabb döntése.  

Szerelem volt, testi és lelki. 

De rossz időben, rossz helyen. 

Nem lehettek együtt. Mindig maradt fél méter, egy lépés, öt centi, amit nem léphettek át, akkor sem, ha Márk majd’ belepusztult. Addig feszegette a határokat, amíg azok megnyúltak, a falak megrogytak, a tartóoszlopok felrepedtek. Lopott maguknak időt. Két parlamenti ülés között egy üres teremben, egy kormányülésre tartva az autóban, Péter miniszterelnöki irodájában az Alkotmány utcában a kora reggeli órákban. Akkor megengedte magának, hogy szeresse. 

De csak akkor. 

Az utóbbi hetekben viszont végtelenné nyúlt a köztük tátongó kietlen távolság. Márk nem mehetett a kihelyezett kormányülésre, hiányzott a parlamentből, ráadásul a sajtóban is újból próbálták besározni. 

Elege volt. 

Péter pedig… Péter kurvára levegőnek nézte. 

Márkban tűzként lobogott a düh és a mindent felemésztő sóvárgás. Szinte már szégyellte — de csak szinte. 

Tovább összpontosított a miniszterelnök tarkójára, titkon remélve, hogy talán felidézheti benne a bűntudat szikráját a puszta szuggerálásával. Meg akarta simogatni, körberajzolni a haja vonalát, aztán meg akarta ragadni a nyakát és szájon akarta csókolni az egész kibaszott Tisztelt Ház előtt. 

Talán közben még öntelten bele is nézett volna valamelyik ellenzéki képviselő szemébe.

Elégtételt érzett volna.

Péter azonban észre sem vette. 

Éppen heves vitába bocsátkozott Gulyással, akivel szokás szerint úgy civakodtak, mintha még mindig legjobb barátok lennének. Idő közben előkerült a volt igazságügyi miniszter neve. Judit. Péter volt felesége, gyermekeinek édesanyja, aki talán valahol mélyen még mindig a szerelme is volt. Mindig szépen beszélt róla. Sosem próbálta meg besározni, alkalmatlannak, gyengének beállítani. Márkban ettől szétterült a gennyes féltékenység. Lassan, mint a szurok, és éppolyan sötéten. 

Péter nevetett egy beszóláson. Gulyás arcát vizslatta. Szép ajka fel-felkunkorodott a szája sarkában, szempillái megrebbentek. Odasúgott valamit a balján ülő Gyurinak. 

Márk torkán fojtogató lett a nyakkendő.

Mindig is fenyegetőnek tartotta kettejük közös múltját Gergővel. Péter még most is sokszor a barátjaként látta, két év véres propagandája után is, ha a szemébe nézett. Veszélyes volt ez a közvetlenség; nem csak a szívére, de a TISZA frakciójára is. 

A miniszterelnök újra felszólalt. Nyakán kéretlenül kúszott felfelé a vöröslő indulat és kidagadt az inggallérja alatt rejlő ér. Márk már egyáltalán nem tudta feldolgozni miről beszél, mielőtt ő erőből az asztalára ejtette a mikrofont. Nyüzsgés támadt a teremben, ami vádaskodásba és kiabálásba torkollott. 

Márk nem bírta tovább. 

A zsongás folyóvá duzzadt, őt pedig sodorta a tavaszi ár.

Felpattant, zsebébe gyűrte a cigarettás dobozát, próbált nem tudomást venni Kriszta meg Andrea aggódó pillantásáról, aztán kiviharzott az ülésteremből.

*

A sajtót alig tudta lerázni. 

Nem akart nyilatkozni, de nem engedhette meg magának, hogy elutasítsa őket. Kérdések zápora fogadta, a kapcsolatairól, a kormánybiztosi munkájáról, a megjelent cikkekről az apjával kapcsolatban, róla, mint trójai faló, és persze az összes mocsok bulvár témáról, ami a propaganda még megmaradt pribékjeinek az eszébe jutott. Elérhetőnek kellett mutatkoznia, így hát menet közben válaszolt tőmondatokban az egymás szavába vágó újságíróknak, meg nem újságíróknak, amíg végre el nem érte a dohányzó biztonságát. 

Megállta, hogy ne vesse a hátát az ajtónak. 

Összegörnyedt és remegő ujjakkal kutatott a zsebében a cigisdobozért, míg a másik kezével szinte tépve rángatta lazábbra a nyakkendőjét. Az ing gombjai hangosat pattantak, ahogy végigszántott a felső hármon. Kapkodva tüdőzte le az áporodott levegőt és összeszorította a szemeit, majd ajkai közé vett egy szálat.

Az öngyújtó táncoló lángjára összpontosított, aztán a cigaretta végén pislákoló narancs parázsra. 

Hátravetette a fejét és mélyen szívta be a füstöt. Szemeit addig szorította össze, amíg apró, színes csillagok keringője elevenedett fel előtte, majd veszett el szemhéjainak belső sötétjében. Hallotta vérének zubogását, a firkászok zsongását az ajtón túl, és érezte a büféből bekígyózó ebéd illatát, a frissen főzött presszókávét, meg azt a túl ismerős YSL parfümöt, ami el is illant, mintha csak a képzeletében létezett volna. 

Kifújta a füstöt, és vele talán a benne fortyogó idegesség egy szilánkját is.

— Adsz egyet?

Márk torkán akadt a következő lélegzet ahogy egész testében összerándult. 

Szájából majdnem kifordult a cigi, úgy kapott mellkasához ijedtében. Nem hallotta, hogy kinyílt volna az ajtó, sem a lépteket, amelyek a most mellette álló miniszterelnökhöz tartozhattak volna. 

Péter mosolygott, azzal az idegesítő, huncut csillogással a szemében.

Márk lenyelte torkában dobogó szívét és kihúzta a zsebéből dobozt. 

Péter azt figyelte, hogyan remeg meg a keze amikor a másik elővesz egy szálat és a szájában lévővel meggyújtja. Tekintete elidőzött az ajkain, az ujjain, a sietősen kigombolt ingen meg a ferde nyakkendőn. Márk torkának mélyedésén állt meg a pillantása, amíg ő a kezébe nem nyomta a cigarettát. 

Ujjaik egy szívdobbanásig súrolták egymást, mikor Péter elvette a szálat. 

Lassan szívott bele. 

— Honnan tudtad, hogy itt leszek? — Márk úgy kérdezte, mintha nem lett volna egyértelmű. Péter tökéletesen kiismerte, és ez is fájt. 

— Nagy ez a ház, de ismerlek már. 

Márk csettintett a nyelvével. Nagyot szívott a cigarettájából. Kibaszott gondolatolvasó.

— Pedig pont téged akartalak elkerülni.

— Mert?

— Tudod te azt.

— Ne kezdd megint ezt az óvodás duzzogást — forgatta a szemét Péter, szürke pillantásában narancssárga napkorongként villant a parázs tükörképe.

— Én? Én ne kezdjem? — Márk hangja akaratlanul is, de elcsuklott. Próbálta felháborodásával leplezni, de tudta, hogy a másik minden apró rezdülését fokozott figyelemmel követi. — Azt hittem már rég levegőnek vagyok nézve, most meg hiányoltad a jelenlétem? Vagy már névsort is iratsz?

Péter lepöccintette a hamut, ami Márk cipőjének orra előtt landolt a hűs kőpadlón.

— Oké, ez még tőled is nagyon gyerekes válasz.

Márk felhorkant, de arcán nyoma sem volt a derűnek.

— Az is gyerekes, ahogy próbálsz kerülni.

— Most itt vagyok — mosolygott rá hidegen Péter, számítóan, szemei pedig olyan jegesek voltak, mint a lassan kúszó, ezeréves gleccserek. Előrenyúlt, kezébe vette Márk kilazított nyakkendőjének alját és meggyűrögette az ujjai között, majd rántott rajta egy kicsit, amitől a másik szájából majdnem kiesett a cigaretta. Márk a kezére csapott. A mosoly vigyorrá szélesedett. — Szóval, a MEMI-vel mi a helyzet?

— Ezt itt most ne — kérte halkan a másik és elfordult tőle. A hideg pillantásra hideg hangnemmel válaszolt. Ökölbe szorult a keze.

— Már beszámolót sem kérhetek a kormánybiztosomtól? — szegte fel az állát Péter ártatlanságot színlelve, Márk pedig tett egy lépést hátra, hogy növelje kettejük között a távolságot. 

— Két hete próbálom neked bemutatni a roadmap-et meg hogy hogy állunk a fejlesztőkkel, de te állandóan kitörölted a meetinget a naptárból, úgyhogy bocs, de nem két cigi között fogom neked megtartani a prezentációt belőle. 

Péter megvonta a vállát és Márkra fújta a füstöt. 

Öntelt fasz.

— Közbejött mindig valami.

Márkban egyre erősebben bugyogott fel a sértettség és az igazságtalanság érzése, pedig tudta, hogy a másik férfi direkt cukkolta. 

Mindig ezt tették. Összekaptak minden apró szarságon, ordítozásig veszekedtek, aztán másnap már együtt ültek a kocsiban hajnal négykor a következő országjárós állomásra. Most viszont már nem volt országjárás és ez megint újabb szúrás volt Márk amúgy is kivéreztetett szívén. 

Nem volt több alkalom békülni. A veszekedésig jutottak, majd a kötelesség ezer meg ezer irányba taszította őket, mikor pedig újra összefutottak a dac felülkerekedett a józan észen — meg a bűnös testi örömök ígéretén — és napról napra tovább mérgezte a kapcsolatukat.

Márk mélyen Péter szemébe nézett miközben elnyomta a csikket a kuka szélén.

— Nekem is sokszor közbejön. Én már nem tudok többfelé szakadni miattad, hogy kiélhesd a politikusi álmaidat.

Péter megint mosolygott. 

— A főnököd vagyok.

— Igen. De a barátom is voltál. Most meg néhány ellenségem normálisabban viselkedik velem mint te — Márk érezte a nyelvén a sós megvetést. A barátságuk már tényleg nem létezett abban a tiszta, őszinte formában, mint két évvel korábban. Néhanapján szeretők voltak, aztán ellenségek. Legtöbbször a kettő egyszerre. 

— Szóval igaz, hogy találkozgatsz velük?

Megpróbálta ignorálni a sértettséget Péter hangjában. Most ő volt az áldozat, és nem engedhette a másiknak, hogy megint a maga tetszése szerint csűrje-csavarja a narratívát. Nem akart bocsánatot kérni, mert nem volt miért. A számonkérés mégis hidegen kúszott be a bőre alá.

— Kivel?

— Hát azokkal, akik most a TISZA farvízén akarnak feljebb evezni — Péter hátat fordított neki, úgy válaszolt, nemtörődöm módon, aztán ő is elnyomta a cigarettáját.

— Te tényleg ennyire hülye vagy, hogy elhiszed? Mióta tartod a propagandát hiteles forrásnak?

— Te is tudod, hogy sokszor kezdődött már így szabotázsakció ellenünk…

— Igen, és abban ott a többesszám. Ellenünk. Nem csak ellened vagy ellenem. Most viszont csak én vagyok célkeresztben és úgy tűnik ez már nem is érdekel téged — csattant fel Márk, nem bírta tovább ezt a… ezt a rideg, számonkérő stílust. — Soha nem találkoztam ezek közül egyikkel sem, te is tudod — ujjaival végigszántott a haján, pillantása a miniszterelnökre villant. — Kurva fáradt vagyok, Péter. Nem tudnám elviselni, ha már nem beszélnénk semmiről emiatt, mert akkor ennek az egésznek — mutatott előbb Péter mellkasára, majd a sajátjára — rohadtul semmi értelme. 

Nem a buta cikkekre gondolt, és remélte, hogy Péter sem. Hetek óta húzódott ez a szakadék közöttük, egyre szélesebbre hízott, Márkot pedig kezdte felemészteni a magány és a kicsinyes frusztrációi. A posztok, a cikkek, a teóriák csak olaj voltak a futótűzre. Hiányzott neki a másik, de jelenleg beledöglött volna abba, hogy beismerje neki. 

Hosszúra nyúlt a csönd és Márknak ez is egy válasz volt. 

— Most kettőnkről van szó vagy a politikánkról? — kérdezte végül Péter, aztán szép száját szoros vonallá préselte össze.

— Édes istenem, Péter! Igen, igen kettőnkről! — mordult fel Márk.

— Vedd vissza a hangod — sziszegte Péter, mint valami áspiskígyó. Márk gyomrában fellángolt a féktelen düh. — Itt a falnak is füle van, tudhatnád!

Az alelnök visszagombolta az ingje gallérját, megigazította csálé nyakkendőjét. Meg akart fulladni tőle. Talán nem is bánta volna, ha így történik.

— Szerinted érdekel? 

— Érdekeljen. Másfél óra múlva várlak a dolgozószobámban. Addig légy jó és menj vissza hallgatni a bohócokat — Péter megpaskolta az arcát, Márknak pedig szabályosan vissza kellett fognia magát, nehogy visszakézből képen törölje a miniszterelnököt. 

— Fú de elegem van belőled meg ebből az egészből!

— Na ezzel még egyet is tudok érteni, Márkom.

— Kapd be — Márk középső ujját mutatta felé, aztán kiviharzott a dohányzóból.

Két perc múlva megrezdült a telefonja a zsebében.

Péter: ez kérés vagy ígéret?

*

Márk immár vöröslő fejjel visszament az ülésterembe.

Majd’ felrobbant a dühtől meg a sértettségtől, de legfőképp Péter határtalan pimaszságától. Meg akarta fojtani és meg akarta csókolni. Hetek óta ignorálta, most meg direkt utána ment, hogy cukkolja, aztán meg megpróbált szextingelni a kibaszott parlamenti ülés kellős közepén.

Andrea aggódó pillantást vetett az irányába, amikor a kelleténél nagyobb lendülettel dobta le magát a székére. 

— Jól vagy? — kérdezte halkan, száját eltakarva a kamerák előtt. 

Márk bólintott. 

— Úgy nézel ki, mint akinek ötszáz a vérnyomása.

— Csak beütött a kávé — hazudta, majd előhalászta a táskájából a napirendet és nagyon figyelmesen tanulmányozni kezdte. 

Vagyis próbálta. 

Villanásokként tódultak az agyába különböző jelentek: Péter csillogó szemei, a csálé mosolya, a szarkalábak a szeme sarkában, a pillantása, amikor előtte térdel, erős ujjai Márk csuklóján, telt ajkai a szegycsontján, érces hangja a fülében, amikor azt súgja Márk milyen jó hozzá. 

Fú baszki. 

Pókerarccal próbálta tovább hallgatni a felszólalásokat, de még feszültebb lett. Kérés vagy ígéret? Lábával idegesen rángatózott az asztal alatt miközben Egyetértés nőalakját bámulta a sarokban. Márkom.

Megdörzsölte az orrnyergét, másik kezével pedig a combja oldalába mart. Kapaszkodnia kellett valamivel a valóságba, vagy tényleg elborul az elméje.

A percek komótosan csorogtak egymásba.

Péter késve jött vissza az interpellációkra, és egy jó espresso illata lengte körbe amikor helyet foglalt vörös bársonyszékében. Vigyorogva hallgatta végig az egyik ellenzéki képviselő ismételt vergődését, miközben olyan szavakat jegyzetelt, hogy “maffia” “bohóc gittegylet” “történelmi felhatalmazás”, majd válaszolt a neki feltett kérdésre — pontosabban ráolvasta a korábbi kormány minden bűnét az illetőre —, aztán mivel nem fogadták el a válaszát, az arról való szavazás után megint eltűnt. 

Márk végül a két perces szünet alatt lógott meg.

 Krisztát és Andreát lerázta egy jelentőségteljes pillantással, meg egy “majd mesélek” félmondattal, aztán elsietett Péter irodájának irányába. 

*

A miniszterelnök az ablakon nézett kifelé, amikor Márk kopogás nélkül benyitott. 

Irodája mindennemű személyes tárgyat nélkülözött, csak a félig lehajtott laptopjának halovány kék fénye derengett az egyik asztalon. Amikor észrevette a másik férfit, odalépett és teljesen lecsukta.  

Márk nem merészkedett közelebb. 

Pillantásuk találkozott félúton. 

Egy másodpercre túltöltődött elektromossággal a levegő a helyiségben. 

Viharos puszta emlékképe sejlett fel Márk lelki szemei előtt: csüngő hasú gomolyfelhők, amelyek felszakadt bendőiből ömlött az eső; szélben hajladozó nyárfasorok a kietlen, végtelenbe nyúló mellékutak mentén, és ő meg a másik férfi, bőrig ázva a nevesincs alföldi panzió hibásan kibérelt “lakosztályában”, a franciaágy két oldalán állva. 

Péter akkor is ölni tudott volna a tekintetével. Márk sokadik elcseszett húzása volt ez a szoba is, pedig megesküdött, hogy nem direkt csinálta. Aztán a következő, meg a következő és az azutáni hibák hosszú sora az országjárás alatt — azoké a hibáké, amelyeknek Péter is részese volt. Két éve táncolták már ezt a tangót, de ugyanúgy megfagyott a vér az ereiben attól a szúrós, hideg szürke pillantástól, csak hogy aztán szíve egy csillag forró kék fényének erejével lobbanjon újra lángra.

Márk elfordította a kulcsot a zárban a háta mögött.

Fémes visszhangja csatakiáltás volt. Harcra hívó, csilingelő harangszó. 

Péternek megrebbent a szája sarka. 

— Mit akartál? 

— Úgy veszem észre, hogy feszült vagy mostanában, alelnök úr.

— Vajon miért? — nézett bosszúsan a kazettás mennyezet irányába Márk, aztán vissza a miniszterelnökre. 

— Hm, nem tudom. Világosíts már fel, légyszíves!

Márk ismerte ezt a játékot. Péter tényleg most akarta kivéreztetni, térdre kényszeríteni, teljes lényében megsemmisíteni, hogy utána azért is bocsánatot kérjen, amit el sem követett. 

Kihúzta magát és tett egy lépést közelebb.  

— Mondtam már. Elegem van ebből a cirkuszból. — Nem tudta pontosan, hogy a kettejük viharos kapcsolatára gondolt ezzel, vagy az Országházban zajló munka zuhanórepülésben lévő színvonalára. Talán mindkettőre. — Fogalmam sincs miért tettél meg kormánybiztosnak, ha magasról leszarod a munkámat. Tudod, hogy nem akartam még csak képviselő sem lenni…

— Nem szarom le a munkádat — ellenkezett a miniszterelnök. Tekintete ellágyult egy pillanatra. A másodperc törtrészére. — De minden dolgom fontosabb most annál, mint ez. 

— Pedig úgy tűnt sok időd van órákon át napirend előtt beszélni.

— Tudod, hogy az nem ugyanaz.

— Ó igen… De arra is volt időd, hogy megint az exnejed mosdasd a Tisztelt Házban, és még Gulyás haverodra is meresztgetted a szemed — Márk nem volt híve a mutogatásnak meg a teátrális megnyilvánulásoknak, de most mégis jelentőségteljesen Péter mellkasára bökött. Egy hisztis picsa volt jelenleg. Ennyi neki is kijárt.

— Mi közöd van hozzá? Csak nem féltékeny vagy?

Már csillant is Péter szemében a felismerés. Márk nem volt féltékeny. Nem egészen. 

Talán.

Csak egy kicsit.

— Azt vágod, hogy tízezrek nézik minden rezdülésedet élőben? Hogy egy kibaszott szappanoperává züllött az egész országgyűlés? 

Hogy kurva szarul esik az, hogy tudom, sosem rám gondolsz?

— Te mondtad, hogy az embereknek narratíva kell — lépett az asztalához a miniszerelnök, és pakolgatni kezdte az írószereket, meg a papírstócokat, amelyek szanaszét hevertek rajta. — De úgy látom ez csak akkor igaz, ha te is feltétlenül a részese vagy — pillantott fel Márkra egy másodpercre. A tollak visszakerültek tartójukba.

— Kezd nekik feltűnni a távolságtartásod — Márk egymásba fonta két karját a mellkasa előtt amíg Péter mappákba rendezte az iratokat.

— Jó.

— Naponta arról olvasok posztokat, hogy már most szakad a párt, meg hogy nem bírod kezelni a belviszályainkat…

Péter megkerülte az asztalt. 

Márk személyes terébe lépett és kihívóan felszegte az állát. 

— Holott csak téged nem bírlak kezelni, alelnök úr — villantotta meg ismerős félmosolyát, azt a fajtát amivel a másikat rögtön az őrületbe tudta kergetni. Márknak egyből a füleibe tódult a vér a dühtől. 

— Kussolj — préselte ki összeszorított ajkai között. Péter vigyora kiszélesedett.

— Ennél erősebb fenyegetésre lesz szükséged, hogy befogd a számat.

Márk nem gondolkozott. 

Cselekedett. 

Ököllel markolt Péter mellkasán az ing meg a fekete zakó anyagába és hátralökte olyan erővel, hogy a másik férfi teste hangosan csattant a mahagóni íróasztalnak. Péter még mindig vigyorgott, az isten verje meg, neki pedig elege volt mindenből, úgyhogy előre hajolt és már csókolta is. 

Durván, éhesen. 

Péter háta ívbe hajlott az asztal felett ahogy Márk lecsókolta szájáról a pimasz, öntelt mosolyt. Egyik kezével a válláért kapott, úgy szorította még közelebb. Orra Péter borostás arcának préselődött; vitte a vére, a szívének eszeveszett dörömbölése a mellkasában, az ezer meg ezer pillangó, ami most felébredt a hasában. Nyelve követelőzően tolult a másikénak, ínyének feszült és előcsalt a torkából egy remegő nyögést. 

Fogai nyomán felszakadt a másik férfi ajkának belsején a védtelen, puha hús.

Péter erővel taszította el őt magától. 

— Bazdmeg, még vissza kell mennem! — tenyere élével szántott végig vérző száján, vörös nyomát fekete öltönynadrágjába törölte, amin nem látszott a szégyenfolt.

— Nem most — zihálta Márk és ismét megszüntette közöttük a távolságot. 

Péter szemei rávillantak. Nem dorgálás volt, hanem kihívás. 

Újra csókban forrtak össze. 

Péter nem sokáig ellenkezett. Felmordult, viszonozta a kíméletlen ölelést. Belemart a Márk tarkóján növő hajszálakba, végigtúrta sötét tincseit, végül nyakán simított lefelé, le a mellkasára, szegycsontjára, bordakalikájának alsó határára, ahol azok a fránya éji lepkék ficánkoltak bensőjében. 

Nyakkendőjénél fogva rángatta közelebb Márkot, ő pedig ment, hajolt, teljesen fölégörnyedt. 

Péter hanyatt terült az asztalon alatta. Combjai ölelésébe vonta a másik férfit, és egy másodpercre sem eresztette, amíg vérző szájával vörösre nem festette az övét is. 

Márk levegőért kapott. Ajkain rozsdaszín csillogott a csókok nyoma. Tenyerével végigszántott Péter ziháló mellkasán, kézélével túrta arrébb tökéletesen megkötött nyakkendőjét, úgy fonta erős ujjait a miniszterelnök nyaka köré.

Nem szorította, csak… Nézte. 

Érezte.

A felkínált, védtelen torkát melynek tövében rabul esett madárként verdesett a pulzusa. 

Vad, embertelen képek tódultak elméjébe; állatias harapások, kivillanó, lüktető hús, véráztatta, mosolygó fogak. Utána emlékek: Péter a teste alá gyűrve tiszavirágzáskor az egyik csónakházban, meg a tavalyi karácsonyi buli után. Ugyanaz a diadalittas, vágyakozó pillantás. 

Megint rekordidő alatt elérte amit akart ez a szemétláda!

Márkon vészesen gyorsan kezdett szorossá válni a nadrág.

— Megint csak tönkreteszel mindent — nyögte elfúló hangon Péter, ahogy a másik gyakorlottan kezdte kitépkedni szabad kezével az ingének gombjait a bújtatókból, aztán meg vállalhatatlanra lazította a nyakkendőjét. Már ütközőpályán voltak és eldőlni látszott, hogy verekedés vagy szeretkezés lesz a vége. 

— Ne próbáld eljátszani, hogy nem te kezdted a hídégetést! 

Márk vicsorgó kutya volt, és védtelen hasát készült felfedni. Előtte viszont tépni akarta a másikat. Visszaadni az elmúlt hetek bosszúságait, kamatostul. 

— Nem arra gondolok… — hunyta be a szemeit egy pillanatra Péter. Élvezte a másik érintését, túlzottan is. 

— Akkor?

— Melletted minden önuralmam köddé válik. Próbálom leplezni, te meg vágod a pofákat az Országgyűlés meg a kamerák előtt már hetek óta — nevetett. Valamiféle groteszk felszabadulás volt ez, valaminek a vége és egyben a kezdete is. Halott napok testéből szőtt csillagbölcső. Márk csuklójáért nyúlt, körbekulcsolta meleg kezével, de eszébe sem jutott elhúzni azt a nyakáról, csak vágyott a kontaktusra. — Most meg itt vergődsz Gergő meg Judit miatt, mikor minden gondolatom körülötted forog. 

Nem, ez nem vallomás volt. Nem lehetett. 

Márk előrehajolt, arcát a másik férfi vállába temette, mielőtt szemei elárultak volna mindent. A megdöbbenést. A hitetlenséget. Azokat az érzelmeket, amelyeket kínkeservesen próbált leplezni. Nem lehetett ilyen kibaszott egyszerű!

— Beillesz közéjük, te is egy bohóc vagy — vicsorgott a nyaka bőrébe. — Nem látok a fejedbe.

Péter gyengéden a hajába simított. 

— Te sem bízol bennem, hm?

 Márk ha csak egy másodpercre is, de megdermedt a felismeréstől. Péter nem mondta ki, de ezzel bevallotta, amit a másik férfi már hetek óta gyanított: “te sem.” A rozsdás tőr már a bordája alá ékelődött, de azt most Péter izomból meg is forgatta a vérző húsában. 

— Szeretnék… de te is rossz ember vagy meg én is — súgta végül Márk, közel a megsemmisüléshez. Ez nem szerelem, ez nem szerelem, ez nem szerelem, nem lehet szerelem…

— Ebben legalább egyetértünk.

Márk hátrébb húzódott. Erősnek érezte magát ott Péter fölött, hüvelykujjával a másik torkán. Félt, hogy érzi a gondolatait. Hogy a lelkébe lát és megpillantja a kifakadt sebeket, amiket ezekkel a neméppen hétköznapi légyottjaikkal próbált kitölteni. 

— Mit akarsz tőlem, Peti?

Márk látta az éjsötét felhőket gyülekezni Péter tekintetében. Szürke szemei immáron vihar sújtotta ködös táj voltak, melynek közepén magányos fába csapot villámként lobogott a zabolázatlan vágy.  Márk érezte ezt a belülről jövő, feszítő lángot, amely meg-megnyaldosta bőrét. A gerincének völgyén legördülő izzadságcseppek is benzinből voltak; csak egy szikrára volt szükség, hogy belobbanjon. Péter tudta ezt, lubickolt a kettejük között pattanásig feszülő csöndben. Ugyanazt akarták. Márk talán még többet.

— Téged — kapott Márk tarkójáért Péter és annál fogva a szájára húzta a másikat. Vigyora Márk ajkainak feszült, a szótagok a fogain koccantak: — Bennem. Most. 

Márk csak egy másodpercre dermedt meg, de mentségére szóljon, hogy agyában addigra már nem sok vér maradt. 

Mindig megvolt köztük ez a tánc, a kérdés és a válasz hiánya, ami hirtelen most kifordult önmagából. Péter leplezetlen őszinteséggel közölte vele a vágyait, talán először amióta bimbózni kezdett kettejük között ez a viszonynak csúfolható rothadó virág. Az most illatát bontotta és a bomlás édes aromájába méz vegyült. 

— Ez kérés vagy ígéret?  — idézte vissza korábbi üzenetét az alelnök.

— Tény.

Márk Péter duzzadt ajkai közé nyalt. 

Addig csókolta hevesen, hogy a már behegedt apró sebből ismét vér tódult elő. Torkában őrjítő egyvelegként keveredett a keserű cigaretta, a vas és valami sziruposan édes. 

Undorító volt. 

Gyönyörű. 

Belenyögött a csókba, erősen markolt Péter hajába és összetúrta a gondosan beállított tincseit. 

— Te barom — súgta a szájára Péter kedvesen, édesen, apró puszikkal válaszolva Márk követelőzésére. Alsó ajkán véres nyál fénylett. — Talán tényleg vissza kellene mennem.

— Dehogy kell — Márk orra összesimult az övével. Hosszú pillái árnyékából csillogó homályként látta Péter éhes tekintetét. — A cirkusz megy nélküled is.

Péter egy pillanatra lesütötte a pillantását, majd mikor visszanézett mindent elemésztő tűz lobbant benne. Márk gerincén sűrű méz lassúságával csorgott végig valami megmagyarázhatatlan melegség egészen a hasáig, ahol lomhán terült el.

— Huszonöt perc elég lesz?

— Majdnem még sok is — Márk vigyorgott, amikor homloka visszabukott Péter nyakának hajlatába. Kivillanó szemfogai vicsorgó ragadozó képmását idézték meg benne, és egy pillanatra még el is gondolkozott rajta, hogy a Péter szájának belsején ejtett seben kívül megajándékozza egy szemtelen, kirívó lila folttal is. 

Helyette megcsókolta ott is, meg az állkapcsa sarkában is és élvezte ahogy a másik ujjai belemarkolnak a vállába meg a derekába. 

— Haladj, Márkom — kérte halkan. Márk összerezzent a becenévtől. Már másodjára hívta így, ami ritkaságszámba ment, főleg mostanában. Nem akart hinni abban, hogy talán ő is annyira hiányzott a másiknak, mint ő neki. 

De voltak árulkodó jelek.

Péter most is úgy kapaszkodott belé, mintha nem lenne holnap, és úgy is csókolta. Még csak igazán fel sem háborodott azért, hogy Márk kiharapta a száját. Ujjaival ott markolta minden porcikáját ahol érte, és különösen sokáig időzött Márk sötét hajában, meg a derekán.

Veszélyes bátorságot öntött belé ez a felismerés. 

— Ennyire akarsz engem? 

— Legyen annyi elég, hogy miattad szabotáltam a mai további felszólalásaimat — Péter szemeiből eltűnt a dac, és kezdett elsüllyedni abban a szirupos nyugodtságban, amit csak akkor engedett meg magának, ha Márkkal kettesben voltak. 

Rohadtul hiányoztál, te mocsok gazember.

Amikor egymáséi tudtak lenni, a miniszerelnök irodája is egyszerű szobává változott. Az Országház is csak egy ház volt, a míves bársonykanapé csak egy pamlag, Péter íróasztala pedig a legtökéletesebb hely arra, hogy Márk maga alá gyűrje és végre rendezzék ezt az idióta csörtét maguk között. 

— Akkor miért ráztál le állandóan? 

Márknak megannyi eshetőség megfordult a fejében: Péter félteni kezdte a hatalmát és mindenkit elüldöz, aki veszélyt jelent rá. Talán tényleg bepoloskázták Márkot, és ő nem vette észre. Lehet, hogy kiderült hány tucat légyotton vannak már túl, hány ezer csókot váltottak és hányszor súgta a fülébe Péter, hogy mennyire kibaszottul akarja őt. 

Oltári nagy hülyeség volt ezt gondolni, mert a válasz sokkal egyszerűbbnek bizonyult.

— Félek — súgta végül Péter, közben pedig nem volt hajlandó alelnöke egyre csak elkerekedő szemeibe nézni. 

Márk elkapta kezét a másik forró nyakáról. 

— Tőlem? 

Valami már kezdett is megrepedni a bensőjében, valami kedves és gyengéd dolog, ami bármikor szilánkosra törhetett. A rozsdás tőr ott lebegett Péter kezében, és most az egyszer Márk el tudta képzelni, hogy nem támadásra, hanem önvédelemre tartja majd éles hegyével a szíve irányába a másik férfi.

— Nem — nyelt egyet, keze visszakúszott Márkéra és csuklójára fonódott. Hüvelykujjával kereste a pulzusát, ami még mindig őrülten ugrált napbarított bőre alatt. Feljebb túrta a megannyi karkötőt, ami alelnöke ingujjának takarásában rejtőzött. Nehezen, de hajlandó volt a szemébe nézni. — Tőlünk.

Tőlünk. 

Márk nagyon sokmindent szeretett volna belelátni ebbe az egy kis szócskába. 

Igazi vallomásnak akarta hinni. 

De ha másnak nem is, minimum bocsánatkérésnek. 

— Létezik olyan, hogy “tőlünk”?

— Persze, hogy létezik… Talán túl régóta mérgezi már ezt az egészet.

— Mérgezi? — Márk elhúzódott tőle. — Mi a szar ez, szakítós duma? 

Ezt nem fogják megint eljátszani. Egyszer már megtörtént ez a beszélgetés, valamikor az elmúlt nyáron, valamikor két pohár bor és egy lakókocsi szűkös priccse között. Akkor megszülettek a határok, amelyek egészen mostanáig jól működtek. Egészen két héttel ezelőttig, amikor Péter magába roskadva, csontig fáradtan kopogtatott be Márk egérlyuk méretű, cigifüst szagú budai lakásába és a karjai között aludta végig az éjszakát. Egészen addig, amíg a macskával a takarója végében és Márk szívének nyugodt, tompa lüktetésével a füle alatt nem ébredt fel az arany napsugárszalagok rengetegére, amit a hajnal festett körbe a szobában. 

Börtönrácsok voltak. Aranykalitka. Valami, ami soha nem lehetett az övé úgy igazán. 

Akkor vesztek össze, még a kávé, a feketerigók nászdala és a szomszéd kutyájának idegesítő ugatása előtt. 

— Nem szakítós duma — nyúlt utána Péter, de csak a zakója ujját érte el. — Nem lehetne, nem is voltunk soha együtt. 

Miattad nem is leszünk, te fasz.

— Akkor mi lesz, kirúgsz? 

Márknak fogalma sem volt arról mi a francot akart a másik. Ott lobogott benne az a veszélyes, gyönyörű tűz, ami mindig megbabonázta és magához édesgette, akár éji lepklét a halotti máglya. 

De közben a szavai pedig teljesen mást sugalltak.

Ki kellett volna rohannia. Az arcába csapni az ajtót. Újabb cikket íratni arról, hogyan teszi tönkre belülről a pártot. 

Ő gyávább volt ennél. Szokások és vágyak alázatos rabja. 

Moccanni sem tudott, pedig már mohón nyaldosták a lángok.

— Nem azért hívtalak ide.

Péter elengedte a zakóját, helyette ismét csuklójára markolt, úgy rántotta maga fölé az alelnököt. Márk nem számított rá. Péter fülei mellett csapta le két tenyerét az asztallapon, mielőtt összefejeltek volna.

— Normális vagy?! — pillantása Péter szemeire villant. Szőke pillák leereszkedett börtönéből meleg szürkeség bámult vissza rá. 

— Nem. És te sem vagy az. Akarlak, te idióta, annyira akarlak, hogy megbolondulok.

— Tényleg bolond vagy — lehelte Márk majd reszketve a nyaka hajlatába bukott.

Túlhúzott, elpattanni készülő acélsodrony képe lebegett lelki szemei előtt amikor Péter testén remegve száguldott át egy, meg még egy kétségbeesett lélegzet. Majdnem zihált. Márk végül nem bírt magával, megcsókolta az ingének kitárt gallérja alól kivillanó háromszögnyi bőrt és ő úgy rándult össze, mintha áramütés érte volna. 

Márk várt. A szokásos elutasításra, egy pofonra, kioktató félórás rögtönzött monológra. 

Egyik sem jött.

Helyette Péter oldalra billentette a fejét, úgy ajánlotta fel védtelen torkát. 

— Nem akarok tovább játszadozni veled — súgta. — Távol akartalak tartani, jó akartam lenni… De amikor láttam azokat a szomorú szemeidet — kapott levegőért egy újabb csók hatására —, nem bírtam tovább nézni.

Márk hasa aljában éji vad vérszomjával lobbant fel a vágy, a ragadozó ösztön, ami szurkos fekete karmaival akaszkodott bele az agyának racionális, még gondolkodó részébe, hogy örökre elcsitítsa. 

Orrával a másik férfi pulzusának lüktető helyét cirógatta, végigsimított egy hosszú, feszülő izmon és belecsókolt az állkapcsának tövébe, ahol a sima bőr szúró borostává durvult. 

Márk érezte, ahogy az érintése nyomán ismét kiszaladt a levegő a másik férfi tüdejéből.

— Gonosz vagy. Hirtelen. Meggondolatlan. Forrófejű és önző — morogta a nyaka bőrébe az alelnök.

— Dicsérj még! 

Péter elvigyorodott, keze elengedte Márk ingének anyagát, mohón simult végig szegycsontjának, aztán erős hasának völgyén, majd remegve markolt rá az övcsatjára. Márk a mellkasába fúrta az arcát, elfehéredő ujjbegyei Péter derekán markoltak a felsője alól kivillanó húsba. 

Péter kioldotta az övet. 

Márk halk nyögése a másik férfi bőrébe fulladt.

— Öntelt fasz.

— Teljesen igazad van.

— Mit akarsz?

Péter próbálta kiránghatni az enyhén kopott szíjat a bújtatókból, de olyan türelmetlen volt, hogy a felénél feladta és az öltönynadrág gombját kezdte keresni, szabad tenyere pedig Márk tarkójára simult, úgy húzta még közelebb, amíg már mellkasuk csaknem egymásnak feszült. 

— Mondtam már... Dugj meg — súgta az arcélére a miniszterelnök, hangjából elpárolgott a dac és valami olyasfajta ritka kétségbeesés költözött a helyére, amit Márk egy kezén meg tudott volna számolni hányszor fordult eddig elő. 

Belecsókolt a másik férfi torkának mélyedésébe, fogai kivillantak, képzeletében vörösen áradt szét a vér. 

— Egyszer ha több időnk lesz… Ha megkívánsz végre az otthon melegében… Addig foglak simogatni, hogy könyörögni fogsz azért, hogy tegyem be. 

— Kurva nagy az arcod, mondtam már?

— Ma még nem…

— Akkor mondom.

— Kösz szépen — pillantott le rá mosolyogva az alelnök. Kezei Péter derekán simítottak végig, majd a nadrágja korcába akaszkodtak. Játszi könnyedséggel gombolta ki a ruhadarabot, és kelletlenül rángatta lejjebb erős lábain. Csak az egyik szárral bajlódott teljesen, a másik térdnél összegyűrődve lógott le a miniszterelnökről. Egyiküket sem zavarta. 

Végigsimított Péter combjának belső felén, amitől ott rögtön libabőr kezdett virágozni. 

— Márk!

— Itt vagyok — suttogta kedvesen, és minden gúnyt felváltott a hangjában a gyengédség. 

Bármennyire szerette volna éreztetni Péterrel azt, amit egész héten vele művelt, nem volt rá képes. Ez itt közöttük mindig egy picit több volt. Márk nem tudott kegyetlen lenni, nem úgy, olyan hévvel és elszántsággal, mint a miniszterelnök. 

Hűséges kutya volt csupán, ami vicsorgott, hörgött, de sosem kapott a feléje nyúló kéz után. 

Péter ficánkolni kezdett. Makulátlan zakója a háta közepéig szaladt fel, kivillant erős hasa, bordáinak alsó íve. 

— Türelem. 

Márk hangszínétől kirázta a hideg, de még ígyis játszani szerette volna az irányító szerepet.

— Huszonöt percet adtam, emlékszel? 

Márk bosszúból tenyérrel végigsimított kőkemény férfiasságán. 

Péternek a torkán akadt a lélegzet. 

Alelnöke mutatóujjával rajzolta körbe alsónadrágjának gumiderekát, addig kínozta, amíg ő maga nem rángatta le testéről a ruhadarabot. Az is megakadt az öltönynadrág gyűrött kupacában az egyik vádliján. Márk szemeit kiömlött szurokként öntötték el pupilláinak éjfekete korongjai, ahogy végigfuttatta pillantását egészen Péter bokájától a vöröslő arcáig. Nyoma sem volt már az összeszedett és határozott miniszterelnöknek: Peti volt, ahogy a hatalmas, gyönyörű iroda is csak egy szoba volt. 

Nem vesződtek sokáig, mert hát az óra tényleg ott ketyegett az asztallal szembeni falon, egy ütemben megannyi társával szerteszét az Országházban. Az épület hatalmas, szelíd szörnyeteg volt, kegyes isten, melynek gyomrában itt-ott, egy-egy eldugott ficakban megbújhatott az a logikátlan, eleve elrendelt vonzás is, amely belengte kettejük viharos kapcsolatát. 

Soha többé nem látta magát ugyanolyan tudatlansággal belépni ebbe a Házba.

Mindenhol csak Pétert látta. Az asztalon, a dohányzóban, a büfében könyökölve, a képviselőházi ülésterem pódiumán, ott az orra előtt, abban a rikító vérvörös bársonyszékben. Napja volt, Márk pedig jelentéktelen kis égitest, ami életének minden napján csak körülötte keringett, arcával arca felé. 

Ez is fizika volt. Anyagok összeolvadása és kettészakadása. Kémiai láncreakciók. Azzal nyugtatta magát, hogy csillagporként is ütköznének egyszer az univerzum végtelenségében.

Ezzel a gondolattal csókolta meg. 

Még mindig fémes íze volt a szájának. 

Nem húzódott el tőle akkor sem, amikor Péter azt kérte, hogy ne bíbelődjön sokat a kezeivel. Hogy két ujj elég lesz, hogy siessen. Hogy csak a gyönyörtől könnyes a szeme. Valamiért volt a zakója belső zsebében gumi, Márk pedig kinevette érte, mert hát persze, hogy ezt is kitervelte, mint minden mást. 

Márknak csak meg kellett valósítania. Forgatókönyvet írni és megrendezni. Eljátszani a szerepet. 

Együtt görgették le az óvszert Márkra, remegő kezével a Péterén, aki a tenyerébe köpött, úgy fogott rá a már szinte fájóan ágaskodó farkára, és nem volt hajlandó neki engedni, hogy tovább húzza az időt. 

— Csak szólj, ha nem bírod — kérte az alelnök. Kócos volt és gyönyörű.

Péter a nyakkendőjét szorongatva húzta magához. 

Márk pedig… Márk most ott volt ahol hetek óta lenni szeretett volna. 

Péter illata bódítóan tapadt le a torkában, remegő sóhaja a haját csiklandozta és követelőző kezei úgy markolták magához, mintha ő az ujjai közül bármikor kiszabaduló törékeny molylepke lenne. Péter akarta őt, testben mindenképpen. Talán végre lélekben is. 

Márk mogyorószín tekintetét elöntötte a fekete árnyék, és Péter a saját zilált képmását látta csillogni benne miközben ő a meztelen térdhajlatába markolt, úgy tárta széjjelebb a lábait, hogy több hely jusson csípőjének. Péter nem tudta megállni, hogy bokáját combjába ne akassza, úgy húzta magára, Márk pedig lendült előre, forró tenyere felsiklott Péter derekára, leszorította, aztán végre centiről centire magáévá tette. 

Péter feje hangosan koppant a mahagóni asztallapnak. 

Márk megdermedt, éhesen kortyolta a levegőt, amikor körbeölelte a szoros, selymes forróság. A másik férfi teste puhán adta meg magát az akaratának, de szemei elhomályosodtak, mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt, csókmarta ajkai elnyíltak egy hangtalan kiáltásként. Vigasztalásként kedves puszit akart hinteni Péter szájának sarkára, de helyette ő kétségbeesett csókba húzta. 

Hosszú másodpercekig csak csókolóztak. Márk nyugtatni akarta, de Péter nem engedett a gyengédségnek. Kínzó lassúsággal fogadta magába, teste megfeszült, ujjai Márk izmos vállába martak a sötétkék zakó anyagán keresztül. Fogaik összekoccantak, amikor a másik férfi csípője végre valahára szorosan hozzásimult a sajátjához. Övcsatja hűvösen mélyedt Péter combjának puha, védtelen bőrébe, otthagyva vörös lenyomatát.

Márk tudta, hogy fájdalmat okoz, és azt is tudta, hogy Péter előbb dicsérte volna meg a kollektív ellenzéket, mintsem bevallja saját esendőségét. Hogy ebben a pillanatban ő is érző ember volt, akit bántani lehetett. Hogy hazugságai ellenére mégis bízott Márkban, mert hát mindig is ők ketten voltak a világ ellen és ez már olyan alapvetésnek számított, mint a hatás-ellenhatás törvénye. 

— Fáj? — súgta ajkaira Márk, légzése szapora és mély volt, keze görcsösen markolta a másik férfi derekát. Péter felsője vállalhatatlanul gyűrötté vált érintése alatt.

— Csak csináld — szűrte a fogai között a másik. Orrán élesen szívta be a levegőt Márk legapróbb rezdülésére is, de alelnöke most nem volt hajlandó engedelmeskedni neki. 

— Nem kell, ha nem akarod. 

Márk ilyenkor mindig szelíd volt, és Pétert ez is bosszantotta. Azt akarta, hogy páratlan hévvel tépje őt vörös szalagokra. Vicsorogjon, ha már olyan hűséges kutya.

— Jobb lesz. Veled mindig jó — felelte végül. Testében enyhült a fájdalmas feszülés, helyette lassan csöpögő, kéjes élvezetté változott. 

Energia soha nem veszett el, csak átalakult.

Márk nem próbált már meg értelmet keresni a másik kedves szavaiban. Változatos módon viselte meg őket a magány, most pedig lángjuk újból eggyé olvadt. Péter csöndben tűrte a lassú, tökéletes kínzást, aztán a gyors, kíméletlen lökéseket is. Nem számított a kapkodó ütem, a ritmustalan, vad mozdulatok, mert együtt voltak és ez elég volt.

A könyöke hajlatába temette arcát, próbálta visszafogni a hangját, közben igyekezett valahogy levegőhöz jutni és szabadulni a másik perzselő pillantásától. 

Márk azonban nem hagyta neki sokáig. 

Látni akarta mit tesz vele. 

Örökre emlékeibe akarta vésni milyen gyönyörű a miniszterelnök, amikor ő teljes testével a mahagóni íróasztalába döngöli.

— Hallgass! — sziszegte Márk és szájon csókolta. Péter elkínzott nyögései a nyelvén landoltak, tüdejéből kiszökő lélegzete Márk torkában lelt új otthonra. Megízlelte kéjes sóhajait és a kétségbeesett hangokat, amelyek ajkain már nem jutottak túl. 

— Nem… érdekelnek… a kintiek — szűrte fogai között a másik, miközben feje újra hangosan koppant az asztallapon Márk kíméletlen lökésétől.

— Máris elvettem a hangod élét? — kuncogott Márk, Péter pedig nem oltotta le miatta. Előrenyúlt, hogy hüvelykujjával végigsimítson alelnöke alsó ajkán, majd kapott az alkalmon és nyelvére csúsztatta puha ujjbegyét. 

Márk megnyalta. 

— Csináld magadnak — kérte elfúló hangon, miközben Péter a kezét saját hasára simította. Hüvelykujja nedves csíkot hagyott a köldöke alatt növő apró szőrszálak ösvényén. 

Márk megremegett a látványtól, amikor Péter magához ért.

— Olyan jó vagy hozzám — suttogta újra és újra az alatta fekvő férfi. — Mindig olyan jó vagy hozzám.

Márk biztos volt benne, hogy a másik nem volt eszénél, amikor beszélni kezdett. Ez már túl sok volt. Valami veszélyes, tökéletes dolog vibrált leereszkedett szemhéjainak árnyékában. 

Valami új, amit már lehetett szerelemnek nevezni. 

Rémisztően szép volt. 

Úgy érezte minden porcikája egy csupasz idegvégződés. Egy nyílt, vérző seb, ami a mellkasán a legmélyebb. Kilátszott a lüktető, vörös szívizom, és valahol alatta édenkert burjánzott, amiben minden pillangó Péter szakadozó lélegzetvételeinek ritmusára libbent fel. 

Márk már régen túl volt a zuhanáson. Úgy tűnt viszont, hogy Péter még csak most érkezett meg a szakadékhoz, hogy bármiféle biztosíték nélkül ugorjon le ebbe a keszekusza vadonba, ami a kettejük kapcsolata volt.

— Hiányoztál — vallotta be végül Márk, fél kézzel Péter fölé támaszkodott, úgy ölelte magához a másikkal. Meztelen hasán érezte az alatta lassan mozgó kezet, ami Márk csípőjének kínzó ritmusát követte. 

Csókokkal csitította és a haját simogatta, ahogy Péter egész testében megfeszülve várta a beteljesülést, csupasz lábát Márk feneke köré szorítva húzta őt közelebb és még közelebb. Csak arra koncentrált, hogy túlélje — a napot, az ölelést, a meggondolatlanul kicsusszant vallomásokat, Márkot.

Alelnöke felfalta. 

Mogyorószín szemeiben is úgy lobogott a villám nyomán fellángoló erdőtűz, hogy Péter érezte a forróságát. Márk nem tudta levenni róla a tekintetét, csak nézte, magába itta a gyönyörben elveszett férfi látványát; mert hát kurva dögös volt a halántékára tapadó hajával meg a kigombolt ingjével, ami alól vöröslően kandikált ki ziháló mellkasa. 

— Márk — a neve puszta sóhajjá szelídült a másik ajkán. 

Előrebukott, megcsókolta Péter kivillanó kulcscsontjának háromszögét.

— Itt vagyok, Peti.

Ez elég volt. 

Sőt, több volt, mint eddig bármi, amit kettesben csináltak. 

Márk keze Péter öklére kulcsolódott, kicsit megszorította és csípőjével újult erővel lendült előre. 

Nem kellett nekik sok. Péter lábával húzta magához a másikat, Márk pedig ment, csókolta, Péter ágaskodó férfiasságát a markába szorította, és elég volt pár hosszú simítás a hüvelykujjával, hogy reszketve utolérje a gyönyör. Fehér szalagok bugyogtak elő egymásra szorított tenyerük alól és folytak le Márk kezének élén. 

Nem érdekelte. Csak a másik testének remegését érezte, az elviselhetetlenné váló forróságot, a gerincén végighullámzó utórengéseket. 

Elszakította ajkát Péterétől, szájában megint ott volt vérének sós íze, lélegzeteinek levedlett oxigénje, nevének édes visszhangja. 

Márk, Márk, Márk —

A nyaka hajlatába borulva élvezett el, Péter ujjaival a hajában. 

Sokáig ziháltak együtt. 

Tudta, hogy baromi kényelmetlen lehet a másiknak, de nem tudott megmoccanni. Térdeit elgyengítette a gyönyör. Csigolyáin táncolt fel s alá, tarkójában és a hasa aljában bizsergett, amíg szívük szinkronban lüktetett egymás bordakoszorújának feszülve.

Péter megcirógatta a halántékát. Arcélét simította arcéléhez. Márkot karistolta a borostája. Arany pilláit apró csillagcsúcsokká tapasztotta össze a szemei sarkában gyülekező nedvesség. 

Osztoztak egy utolsó csókon. Ez lassú volt, kedves. Gyengéd. 

Aztán Péter eltolta magától a másik férfit. 

Tudták, hogy ennyi volt. 

Márk zsebkendő után kutatott az asztal fiókjában, beletörölte szégyenük utolsó nyomait is, aztán belegyűrte a használt gumit. Arra is figyelt, hogy a szemetes közepébe dobja.

Ruhadarabjaikkal visszatértek rájuk az álarcok is. 

Kormánybiztos. 

Miniszterelnök. 

Márk segített a másiknak felküzdeni magára a nadrágját. Lassan gombolta be ingét, csak hogy lopjon maguknak még két percet. Hagyta Péternek, hogy megkösse a nyakkendőjét, aztán ő is viszonozta a gesztust. 

Belemarkolt az anyagba és magához húzta a még mindig őzgida bizonytalanságával toporgó miniszterelnököt. Muszáj volt még egyszer megcsókolnia. 

— Azért tudjad hol a helyed, alelnök úr — tolta el magától Péter, de szemeiben ott csillogott csendes mosolya. — Vissza kell menned az ülésre.

— Úgy nézek ki, mint aki megdugta a miniszterelnököt — vigyorgott rá Márk, miközben próbálta vállalhatóra simítani a haját. Reménytelen volt. Péter gondoskodott róla, hogy egy fésű és a keze már messze ne legyen elég rendbeszedni.

— Egy ideális világban a helyedben dicsekednék is vele.

— Tenni akarok azért az ideális világért — nézett a szemébe Márk. Zsebében a cigisdobozért kutatott. Nem volt olyan isten, ami rávehette volna, hogy ezek után rögtön visszamenjen az azonnali kérdések óráját hallgatni. — Amit kezdhetünk azzal, hogy végre megnézed a kurva MEMI prezentációt.

Péter a szemét forgatta. 

— Írd be a naptárba — legyintett.

— Két hete benne van, de valaki állandóan átteszi későbbre.

— Fogalmam sincs ki lehet. 

— Egyszer megfojtalak.

— Lehet élvezném — vonta fel kihívóan egyik szemöldökét Péter, Márk pedig érezte a vért az arcába tódulni. 

— Szóval… — köhintett egyet. — Akkor most megint jóban vagyunk?

— Ha nem húzod ki megint a gyufát. 

— Én?! 

Márk felháborodására Péter elnevette magát, de amikor tovább fűzte a gondolatait arca elkomorult. 

— Azt hittem jobb lesz ha távol maradunk egymástól. Sok volt a zaj minden irányból. Nagyobb a tét, mint mi ketten. 

— Önzőnek érzem magam, amikor eszembe jut, hogy ez nem rólunk szól — suttogta Márk és közelebb lépett, hogy fejét utoljára Péter vállának nyomja. A másik férfi lassan végigsimította gerince vonalát. — A hazánkat kéne kirángatnunk a szarból.

— Én hiszek benne, hogy egyszer lesz időnk. 

Péter csak a gyermekeiről beszélt ilyen szeretettel, de most ezekbe a szavaiba is beleszövődött a remény.

A mérhetetlen düh, csalódottság és reménytelenség tompa fájdalommá enyhült Márk mellkasának ölelésében. Mint olyan sok mindent, ezt sem tudta már teljes lényével érezni. Péter könnyeiből még ott volt a só az ajkán, a vérének fémes íze a torkában. 

A tartalék zakója a BMW csomagtartójában. Egy pár zokni, akit még a nagyváradi elázásukkor adott kölcsön. Az a folyamatosan tologatott naptári bejegyzés. Fájt, hogy valami mindig emlékeztette rá, hogy mindez soha nem volt és nem is lehetett az övé. 

Ha egyszer megkívánsz végre az otthon melegében…

Márk mindig is tudta magáról, hogy rossz emberismerő volt. Hogy szerette mások jobbik arcát látni. 

Naiv. Egy védtelen hasát felmutató kutya.

Nekik nem járt az otthon melege. Nem járt alkalomadtán közös hálószoba. Az már túl valóságos lett volna, valami olyan kézzelfogható dolog, amit Péter gyomra képtelen lett volna bevenni. Most biztosan nem. Hisz ő nem meleg! Márk sem, mégis úgy gravitált felé mint ütközési pályára állt üstökös, ami kész volt elégni, csak hogy milliméterekkel közelebb kerülhessen hozzá.

— Megyek szerintem — mutatta fel a cigarettás dobozt az alelnök, aztán ellépett Péter mellől. 

— Jó. 

Még egyszer, utoljára visszanézett, mielőtt kinyitotta az ajtót. 

— Szóval… megint ketten a világ ellen?

Péter mosolygott. Előbújtak a szarkalábak a szeme sarkában.

— Ketten a világ ellen.