Work Text:
- Gondoltál már rá, hogy borzasztóan keveset leszünk együtt jövő ilyenkorra, ha minden jól megy?
A kérdés fájdalmas volt, de semmiképp nem váratlan. Péter talán még a meglepő kategóriába tudta volna sorolni, hiszen nem hitte volna, hogy Márknak ez még ilyenkor is eszébe juthat…
- Péter - fordult felé Márk a kocsiban pár hónappal azelőtt, a 80 nap alatt Magyarország körül elnevezésű országjárás végéhez közeledve.
- Mondd csak - biccentett a szőke, miközben automatikusan lejjebb tekerte a zenét. Már egyáltalán nem akadt fenn olyasmi semmiségeken, hogy Márk nem az utat nézi vezetés közben.
- Ha jól alakul… - a fiatalabb férfi egy rövid ideig hezitált, hogy folytassa-e, de már belekezdett. - Jövő tavasztól teljesen más pozíciókban leszünk.
- Mi lesz jövő tavasztól? - érdeklődött Péter, mintha nem tudná. Nem akarta tudni.
- Miniszterelnök leszel - jelentette ki Radnai olyan magabiztossággal, hogy attól Péternek mindig egy kicsit melege lett, akárhányszor hallotta. Amíg Márk hitt benne, ő is hinni tudott a változásban.
- Egy olyan hajót kormányzol majd, aminek az összes vitorláját lelopták és az sem biztos, hogy megvan még a kormánykerék - folytatta Márk kíméletlenül. Bosszantóan jó volt a helyzet komolyságának érzékeltetésében.
- És attól majd rögtön három fülem nő, talán szarvaim is lesznek, és elköltözök egy másik bolygóra - próbálta minimalizálni annak a súlyát, amivel ez járhat majd. Most először valamiféle ismeretlen, hideg szorítás költözött a mellkasába.
Igyekezett a zenére fogni. Egyáltalán nem volt a kedvencei között az aktuálisan felcsendülő dal.
(I don’t know if I could ever go without
I’m just thinking out loud
I don’t know if I could ever go without)
- Nem, de… - Márk halkan sóhajtott egyet, ahogy egy pillanatra az utat is nézte, nemcsak Pétert. - Jóval kevesebbet leszünk majd együtt.
- Lehet. Ez szinte biztos, de azért találni fogunk rá alkalmat. - Péter nem tudta, kit győzköd, de ő sem igazán hitt saját magának.
- Úgy legyen. Nem akarok csak egy barátod lenni.
A szőke erre nem tudott mit mondani, csak csöndben bámulta a mellettük elsuhanó tájat és egy pillanatra azt kívánta, bár ne lenne ilyen átkozottul halk az a zene. Akkor talán foghatná arra, hogy nem akarja meghallani.
Az “ilyenkor” most egy lopott pillanatot jelentett az idősebb férfi ágyában a két ünnep közti, meghittségnek álcázott rohanásban. Elvált apaként pedig Péter inkább nem is akart belegondolni a karácsonykor felmerülő logisztikába, évek óta izomból tolta végig magát a procedúrán, az év többi napján nem is volt hajlandó emlékezni rá.
- Lehetnél miniszter - vetette fel sokadjára a számára logikusnak hangzó megoldást.
- Nem vagyok szakember. - Márk finoman megrázta a fejét, a plafont nézve, de valahova a semmibe bámulva.
A szőke sajnos ezzel az állítással egyáltalán nem tudott vitába szállni. Egyre nehezebben tudta legyűrni az ilyen alkalmakkor rátörő tehetetlenséget, de nem akarta, hogy a másik ebből bármit is észrevegyen. Lassan, óvatosan cirógatta végig Márk karját, majd oldalát, mintha először tenné. Igyekezett mélyen magába szívni a pillanatot, elraktározni azokra az időkre, melyekre egyelőre gondolni sem akart. Amikor Márk végül Péter mellkasára hajtotta a fejét, a férfi még levegőt is alig mert venni. Meg akarta állítani az időt, és ha látja, hogy Márk feje a saját légzésének ütemére mozdul, az egyértelmű bizonyítéka annak, hogy ez nem sikerült.
”Akkor holnaptól három szarvad nő…” Péter egészen pontosan erre az üzenetre oldotta fel a telefonját április 11-én. Márk szerette azóta is rosszul idézni azt, amit legelőször mondott.
”*Fülem” Válaszolta a szőke. Mindig kijavította a fiatalabbat, már csak azért is. Egy kis normalitást csempészett a mindennapjaikba.
”Akkor az. Péter, bármi legyen is holnap, maradok másodtiszt.” Márk válasza azonnal érkezett. A férfi erre már nem írt semmit - a másik nem is számított rá -, csak halvány mosollyal addig nézte a telefonja képernyőjét, míg az el nem sötétedett.
Azután bosszúsan lerakta a készüléket az asztalra és felé sem pillantott. Már a telefonja látványától is erőteljesen szédülni kezdett.
Muszáj volt, hogy ők nyerjenek másnap, hiszen különben a Fidesz a Tisza minden támogatóját úgy teszi tönkre, ahogy nem szégyelli (és az Orbán-féle párt döntéshozatalában a szégyen valahogy soha nem volt a hátráltató tényezők között). Ez pedig egyedül Magyar Péter felelőssége lesz. Viszont mégis… a férfi lelkének egy kis darabja, amit még önmaga elől is gondosan elzárt, azért könyörgött, hogy valahogy, akárhogy mégse kelljen… még ez a kis darab sem volt képes befejezni a gondolatmenetet. Túlságosan veszélyes volt. Ő pedig semelyik, elzárt vagy szem előtt lévő részével nem gondolhatott veszélyes dolgokra.
- Tízre ígérted magad - sóhajtott nagyot Márk. Fél kettő volt. Hajnalban.
Már az is csoda volt, hogy a másik egyáltalán méltóztatott megjelenni. Pár hét telt el a beiktatás óta, mégis egy párhuzamos életnek érződött.
- Tudom - bólintott rezzenéstelen arccal Péter, mintha ez a legnagyobb rendben lenne. Olyan nehéznek érezte a végtagjait, hogy szinte összeesett a súlyuk alatt.
- Zuhanyozz le - kérte végül Radnai, alig észrevehetően, óvatosan megrázta a fejét.
A szőke a fürdőszoba felé indulva látta, hogy a másik bosszús tekintettel próbál visszafogni egy szemforgatást, de nem jutott el a tudatáig, hogy ez egészen pontosan mit jelent. Az is átsuhant az agyán, hogy mennyire másképp volt néhány hónappal ezelőtt.
Olyan halkan nyitott be a házba, ahogyan az csak emberileg lehetséges volt. A terve, miszerint lefekszik Márk mellé - aki minden bizonnyal már alszik -, hogy a férfi mellette ébredjen, már azelőtt meghiúsult, hogy egyáltalán kitalálhatta volna.
- Tudod te, hány óra van?! - érdeklődött Radnai a szokottnál kissé emeltebb hangon abban a pillanatban, hogy Péter becsukta maga mögött az ajtót.
- Itt vagyok, akkor meg?! - mordult fel egyből a szőke.
- Hétre itt leszel, a saját két fülemmel hallottam! Most pedig mennyi is van? Éjfél múlt huszonhárom perccel, Péter!
A megszólított látványosan megforgatta a szemeit, ami természetesen olaj volt a tűzre.
- Egészen pontosan tegnapra ígérted magad! - Márk nagy lendülettel lépett közelebb. - Huszonhárom perce már holnap van!
- Ennek semmi értelme - mosolyodott el halványan Péter, csak azért, hogy a fiatalabbat bosszantsa, majd az órájára pillantott. - Már huszonnégy.
- Az én időmmel ugyan ne játszadozz, akkor se, ha…
Nem derült ki, hogy mikor. Péter a falhoz szorította Márkot és egy hosszú, határozott csókkal fojtotta belé az összes szót.
- Te engem ne merészelj így elhallgattatni! - háborgott Radnai, hogy a következő pillanatban aztán ő támadhassa le Péter ajkait.
Az ágya egyik fele, akármennyire is próbálkozott, hideg volt az ürességtől. Percek óta a telefonja fel-felvillanó képernyőjét figyelte. Annyira szorított a mellkasa, hogy nem bírt tovább úgy tenni, mintha nem venné észre a virtuális tér másik felén lévő ember jelzéseit.
”Szóval most már az üzenetemet elolvasni is derogál, miniszterelnök úr? Jaj, ne írjunk egymásnak, túl feltűnő, oké, akkor nem írunk egymásnak, kivéve, hogy hirtelen nem is beszélünk! Úgy meg elég nehéz egyeztetni, tudod…”
”Ne itt.” Péter lassan írta le a választ, mintha nem tudta volna egy kézzel, oda se nézve is villámgyorsan használni a telefonja billentyűzetét. Csukott szemmel nyomott rá a küldés ikonra.
Az egész az ő ötlete volt. Biztonsági intézkedés. Találkozzanak kevesebbet. Beszéljenek kevesebbet. Egyáltalán ne írjanak egymásnak, csak sürgős esetben. Túl sok forgott kockán. Az egész ország tudott a kapcsolatukról, bizonyítékok ezreit sorakoztatták fel. Ez így volt akkor is, ha ez a tudás egyelőre kimerült rajongók által írt történetekben. Azokból viszont félelmetesen sok volt, nem csak egy-kettő, mint az elején, amikor még szórakoztatta őket a jelenség. A legváratlanabb, leglehetetlenebb videó-kivágásokat húzták elő az internet legmélyéről. Idő kérdése volt, hogy a sajtó vagy az ellenzék is felfedezze és elkezdje komolyan venni azokat.
”Kénytelen vagyok itt intézni. Hetek óta nincs egy rohadt percünk kettesben. A csapatépítőig pedig biztosan nem bírom ki.”
”Oda te nem jössz. Szervezel valamit Esztergomban. Majd arra hivatkozol.”
Péter hosszan, remegősen kifújta a levegőt. Olyan nagynak érezte az ágyat, hogy szinte elveszett benne.
Nem akarta leírni. De rettegett, hogy bárki kitalálja akár a belső kör tagjai közül.
Fejjel lefelé fordította a telefonját, de még így is látta a mobil türelmetlen villogását.
Mire reggel erőt vett magán, hogy megnyissa az előző napi üzeneteit, Márk már rég törölte az összeset.
A hétfői ülés előtt Péter arra számított, hogy Márk félelmet nem ismerve csörtet be a dolgozószobájába, elvégre ilyennek ismerte őt. Szinte már könyörgött érte egész lénye, hogy Radnai számonkérje. Hogy úgy igazán összevesszenek, ő pedig dühtől és vágytól fűtve szoríthassa a falhoz Márkot, hogy a testük elmondhassa helyettük mindazt, amit szavakkal nem tudnak kifejezni.
Az elmúlt két évben olyan szorosan fonódtak össze, hogy Péter először igazán fel sem fogta az elválás fájdalmát. Azt, hogy mennyire egyedül van és innentől kezdve mennyire egyedül is marad. Mindennél jobban szeretett volna csak egy kis időre, utoljára eggyé válni Márkkal, elfelejteni ezt az egészet, a saját, különálló létezését.
De Márk nem rontott be hozzá. Az ülés előtt utoljára ránézett a telefonjára. Magában megállapította, hogy még nem is látta a június 27-i posztját, pedig régebben minden posztjukat elküldték egymásnak.
(I don’t know if I could ever go without
I’m just thinking out loud
I don’t know if I could ever go without)
Természetesen az az idegesítő dal ment alatta, ami előző évben valahogy mindig felcsendült, ha Márk szolgáltatta kettejüknek a zenét. Péter nem győzte lehalkítani.
Megnyitotta a chatet Márkkal és csak nézte a képernyőt zsongó fejjel, mintha attól hirtelen felugrana egy új üzenet.
Csak azután lépett ki az alkalmazásból, hogy figyelmeztették az ülés kezdetére.
Néhány nappal később az Instagramot pörgetve Péter szíve szinte megállt a működésben. Márk egy újabb posztot rakott ki ugyanarról az eseményről, ami napok múltán már eleve furcsa volt, de a zeneválasztás… A férfi úgy érezte, mintha nem egy kő, hanem az egész Duna-part költözött volna a gyomrába. Tudta, hogy ez az egyik dal, ami a rajongóik szerint nem-hivatalosan róluk szól.
Szorosan behunyta a szemeit és csak akkor nyitotta ki, amikor a telefon képernyője már biztosan elsötétült.
Neki nem járt másodtiszt, ezt a hajót egyedül kellett kormányoznia. Egyszer már elvesztett maga körül mindenkit, aki fontos volt neki. Mégsem tette könnyebbé.
Nem tudott nem arra gondolni, hogy abban a pillanatban Márknak “csak egy barátja” is nagyon szívesen lett volna.
Márk nem hitt a szemének. Ekkora pimaszságot, sőt, egyenesen pofátlanságot még Péterből sem nézett ki. Azok után, amit üzent (kétszer is!), a férfinak volt mersze kirakni egy posztot a magányról. Ráadásul az ő metaforáját használta. Annyiszor olvasta el gyors egymásutánban a poszt szövegét, hogy még csak a színészi képességeire sem lett volna szüksége, hogy kívülről tudja. Egész teste izzott a dühtől, ahogy elővette a telefonját és megnyitotta a chatet Péternél.
”Baszódj meg”
Aztán Márk inkább törölte az üzenetet, mielőtt még elküldhette volna. Péter valóban nem költözött másik bolygóra. De akár megtehette volna.