Chapter Text
Az ablak tárva nyitva állt a 17 éves fiú sötét szobájában. Dobozok, dobozok halmán, a költözés maradványai még mindenhol ott voltak. A késő nyári szellő kellemesen lopakodott be, így megtöltve a szobát egy kis felüdüléssel az egész évszakon át tartó kánikulától.
Az éjszaka kellős közepe volt, de Gerard szemébe egy cseppnyi álmosság sem szorult.
A dátum augusztus 31, 2006. Tudta, hogy már rég aludnia kéne, de ha egyszer holnap az iskola első napja lesz, hát ő, a túlgondolások királya, hogyan is tudná álomra hajtani fejét?
Így hát éber szemmel feküdt az ágyán, visszagondolva mindenre, ami az elmúlt hetekben történt, költözésük óta.
Ő maga valószínűleg még csak fontolóra sem veszi annak az ötletét, hogy máshol éljen, ha az anyja a vakáció első hetében be nem jelenti, hogy szeptemberben bizony egy új városban, iskolában és új emberekkel fogják kezdeni a tanévet.
Csupán néhány hétig élvezhették gyermekkori otthonuk bársonyos fényét, míg meg nem érkeztek a költöztetők.
Gerard most újra lejátszotta magában a jelenetet, ahogy ott állt a ház előtt, és nézte amint a költözető furgon elviszi minden ingóságukat.
Furcsa volt látni, az egész életüket papírdobozokba csomagolták és egy egyszerű gépjárművel elszálították.
Szinte érezte, ahogy azok az utolsó meleg napsugarak megsimították arcát, egy búcsúzó szóként. A házuk ott magaslott előtte, rózsaszínre festette a lenyugvó nap csücske.
Ez csak egy kibaszott épület
Gondolta. Ennek ellenére nem volt mit tenni, szeméből egyre csak potyogni keztek a könnyek. Durván megtörölte az arcát és szívott egy mély levegőt. Magában megfigyelte a szimbolikát; ha elmennek innen, a gyerekkornak örökre vége.
„Oh kisfiam…”
Lépett mellé az édesanyja, majd szorosan átölelte.
A fiú tudta, hogy neki sem könnyű a költözés, hiába ő vetette fel. Ráadásul valami azt súgta, hogy ez nem csak egy középkorú nő fellángolása volt, hanem anyagi okok miatt kellett meghoznia a döntést.
Ha ez így is volt, attól még Gerardot és öccsét, Mikeyt a lehető legjobb iskolába íratta be. Másról sem tudott áradozni egész nyaralásuk közben, hogy a gyerekeknek milyen jó lesz az új intézményben.
Az ágyán fekvő fiú álmatlansága ellenére most egy pillanatra lehunyta a szemét.
Bár tinédzser volt, (és fajunk ezen egyedei nem éppen nagyanyjuk önzetlen és odaadó szeretetéről híresek) neki mégis hiányzott a mamája.
Sajnos őt nem hozhatták magukkal, hiszen Elena az idősek otthona vendégszeretetét élvezte tavaly december óta.
Ennek ellenére Gerard hetente meglátogatta őt, hogy beszélgessenek vagy esetleg igyanak egy teát. Sokan furcsálták, hogy a saját nagymamája a legjobb, sőt, szinte egyedüli barátja, de ő egyáltalán nem bánta.
Kiskorától fogva az idős hölgy volt az egyetlen ember, akiben igazán megbízott. És igaz, ott volt neki Mikey meg néhány barát a városból, de Elena egyfajta biztonságérzetet, menedéket nyújtott neki.
A fiú nagyot ásított, és gondolatai tovább kalandoztak; vajon milyen lesz az új iskola?
Túl sok mindent még anyjától sem tudott meg, csupán annyit, hogy lesznek francia nyelvórái, és kötelező az egyenruha viselés.
Az utóbbiért egy kicsit sem repesett.
Magának nehezen ismerte volna be, de a leginkább az új társaitól félt. Mert ugyan elviselte az előző osztályát, egy-két idegesítő arc, akik szórakozásból őt, vagy testvérét bántották, mindig akadt.
Szerencsére legalább annyi vigasza volt, hogy teljesen egyedül már biztos nem lesznek.
Ugyanis néhány napja, a pékárushoz menet anyja boldog sikítással ismerte fel régi egyetemi osztálytársát.
Amíg a két nő önfeledten zárta egymást karjaikba, Gerard kiváncsi tekintettel pillantotta meg anyja barátnőjének kisérőjét.
A kezében bevásárló zacskókat tartó fiú körülbelül egyidős lehetett vele, és kusza göndör fürtjei voltak. Amikor az meglátta, hogy őt figyeli elmosolyodott és közelebb lépett.
„Szia! Hehh, úgy tűnik ezek nagyon egymásra találtak.”
Gerard elfojtott mosollyal a két anyukára nézett.
„Hát az már biztos… Mond csak, te is a Gateway High School-ba jársz?”
A fiú nagyott sóhajtott.
„Ja, oda. Sajnos le kell lomboznalak; a kinézet hazudik. Egy hatalmas szarkupac a hely.”
„Ezt talán ne anyám előtt mond, egész nyáron azzal tukmált minket az öcsémmel, hogy milyen szipi-szuper. De amúgy sejtettem. Az összes gimi ugyanolyan.
Egyébként... Gerard Way vagyok” Nyújtotta kezét a másik felé.
„Üdv Gerard Way, én magam Ray Toro lennék. Nagyon örülök a találkozásnak” Szólt az monoton hangon, majd kezei közé fogta a felé nyújtott kart és erősen megrázta.
Gerard annyira meglepődött a nagy komolyságon és srác hamiskásan összehúzott szemöldökén, hogy nyomban kitört belőle a nevetés. Persze Ray sem tudta megállni, így már ketten fuldokoltak a röhögéstől.
Mikor kifogyott belőlük a szusz, észrevették; két felmenőjük, csillogó szemekkel nézik őket.
„Hát nem meg mondtam… Jól el lesznek ezek!”
Bár azóta nem találkoztak a Toro család egyik tagjával sem, megnyugtató volt a tudat, hogy legalább egy normális ember már biztos van Monroeville-ben.
Gerardnak nagyon szimpatikus volt a srác, már csak abban kellett reménykednie, hogy Mikey is barátokra talál az évfolyamán.
A nyári szünet utólsó hetei, így hát dobozok bontogatásával és bútorárúházak újságainak nézegetésével telt.
A tanszereket már rég beszerezték, a szomszéd városkában lévő Delphino Plázában, ahol persze néhány gombóc fagyiért is beugrottak.
Összességében nem volt annyira rossz hely Monroeville, volt egy park is, néhány percre az iskolától, és a város felett egy nagy domb húzódott, benőve erdőkkel és rejtelemmel; de egy 17 évesnek, költözés után senki nem mondja, hogy új lakóhelye akár jó is lehet!
Most, ágyán heverve, megunván hátán fekvő pozícióját, Gerard oldalra fordult. Az idő igencsak elszaladt, az óra már fél egyet mutatott. Ha nem akar holnap élőhalotti kinézettel beállítani az új suliba, akkor ideje aludnia.