Work Text:
Már száznyolc nap telt el, mióta a Béta nevű androidot az ellenállók kiszabadították a birodalmi rabszolgaságból. Ennyi idő nem volt elég ahhoz, hogy magára találjon. Még mindig össze volt zavarodva és riadtan figyelte maga körül az emberek mindennapjait. Most már szabad volt, még ha belül nem is érezte magát teljesen annak. Az emberek értékelték a munkáját. Mit akarhatna többet? Nem várhatta tőlük, hogy még az ő szerencsétlen érzelmi életével is foglalkozzanak.
A birodalomban Bétát és a fajtájához tartozó többi androidot puszta eszköznek tekintették. Karbantartást végeztek és minden mást, amihez az embereknél erősebb és könnyebben feláldozható munkásokra volt szükség. Az engedelmességüket egy beléjük épített sokkolóval biztosították, amellyel bármelyik birodalmi ember fájdalmat okozhatott nekik.
Amikor az ellenállók felszabadították Bétát, kikapcsolták a sokkolóját és felajánlották neki, hogy mostantól fizetséget kap a munkájáért, amit ő választhat meg. Sosem szokott hozzá, hogy döntéseket hozzon, így hát továbbra is karbantartóként dolgozott, csak most a lázadók űrhajóján.
Nem is a munkával volt problémája, hanem az üresjáratokkal, az úgynevezett szabadidővel. Ha megállt a tevékenykedéssel akár egy pillanatra is, a döntésképtelenség lebénította. Bármit tehetne most… és most… és most… Nem tudta, az emberek hogyan viselték el ezt a dermesztően tátongó ürességet, melyet választásokkal kéne megtölteni.
Béta számára egyszerűbbnek tűnt szabálykövetésre hagyatkozni. Bármi meghívást kapott közösségi és önkéntes tevékenységekre, Béta mindet elfogadta. Azt cselekedte, amit elvártak tőle. Úgy gondolta, aki azt hiszi, hogy ennél több is kihozható egy android autonómiájából és az emberekkel való kapcsolatából, az naiv, vagy nincs tudatában Béta alapvető alkalmatlanságának. Ha bármi többre vágyna, az úgyse vezetne semmi jóra.
Korábban csak leltári száma volt, így muszáj volt nevet választania magának. De még ebben sem tett tanúságot kreativitásról. Ő volt a második android, akit kiszabadítottak, ezért hívatta magát Bétának. Az első ilyen android már régebb óta az ellenállókkal élt a bolygójukon, és jóban volt egy kisebb társasággal. Addig csak Androidnak szólították, de így, hogy már nem egyedül volt a maga nemében, kezdett ráragadni az Alfa név.
Alfa még a személyes naplóit is megosztotta Bétával, hátha azok segítségére lesznek abban, hogyan élhet egyenrangúként az emberek között. De Alfa rendkívüli volt, és nagyon másképp működött, mint Béta. Alfa barátai azt mondták, hogy mostantól végre Béta is azt csinálhatja, ami boldoggá teszi. De hogyan kéne egyáltalán hozzáfognia ehhez?
A felszabadulása előtt a boldogság az elérhető minimális büntetést jelentette. Akkor volt legkevésbé boldogtalan, ha szoftverkarbantartást végezhetett, mert ott kis esély volt rá, hogy egy ember beleköt a munkájába. Az adatfeldolgozás lefoglalta az agyi kapacitását, így addig sem azon gondolkodott, hogy mikor és hova küldik legközelebb. A birodalomban előbb-utóbb biztosan olyan helyre került megint, ahol több volt a fájdalom.
Az ellenállók űrhajóján legalább nem kezelték úgy, mint aki fegyelmezhető és feláldozható. Mégsem oldott meg mindent az, hogy a sokkolóját deaktiválták. Béta akárhányszor túllépett a szokott határokon, megrezzent belül, mintha fantom sokkot várt volna. Ez gyakran előfordult. Amikor megtette, amit kértek tőle (leült az emberek közé, és félszegen úgy tett, mint aki jól érzi magát velük), az szembement minden belékondicionált irányelvvel. Visszautasítani az embereket viszont túlságosan hasonlított volna a parancsmegtagadásra.
Itt mérhetetlenül jobban bántak vele, mint a birodalmiak, Béta mégis tovább büntette önmagát, rossz emlékekkel, szorongásrohamokkal és az elveszettség általános érzésével.
***
Béta főnöke és mentora egy zseniális hacker és az androidokhoz értő szakember volt, aki sportot űzött abból, hogy az élvonalbeli eredmények az ő nevéhez fűződjenek. Azért is vette Bétát a szárnyai alá, hogy tanulmányozhassa ezt a ritka jelenséget: ahogyan egy felszabadított androidot próbálnak beilleszteni az emberek világába.
A főnök Pendrának hívatta magát azokkal a munkatársaival, akik személyesen ismerték, de ez csak az egyik álneve volt. A felfedezéseit egy másik néven publikálta. (Ha egyáltalán annak lehet nevezni, amikor feltörte az online közlönyöket és beléjük csempészte a cikkeit.) Pendra és Béta együtt kutatták, hogyan működik egy szabad android. Ez volt az egyik önkéntes tevékenység, amit Béta azért végzett, hogy elűzze a fenyegető tétlenséget.
Béta szakértő szemmel kezdte figyelni önmagát. Klónozott sejtekből és szintetikus szövetekből felépülő teste az emberekhez hasonlóvá tette. Érzelmi funkcióiban nem különbözött nagyon tőlük, viszont testéből hiányoztak a biológiai lét- és fajfenntartás szervei, és az agykapacitása a többszöröse volt az övékének. Vonásait precízen kalibrálták, hogy pontosan félúton helyezkedjen el egy tipikus női és férfi megjelenés között, arca tökéletesen szimmetrikus volt.
Béta kérésére Pendra ismeretterjesztő könyveket és videókat adott neki. Az ezekkel való foglalkozás némileg hasonlított a Béta számára ismerős adatfeldolgozáshoz. Amikor mindenki visszavonult a kabinjába pihenni, Béta így élte túl az üres órákat, hogy a gondolatai ne kóboroljanak céltalanul és kisebb esélyük legyen sötét irányokba terelődni.
Médiába temetkezni talán nem az a fajta boldogság volt, amire Alfa barátai gondoltak, amikor annak keresésre buzdították Bétát; de nem volt az ellentéte sem.
Alfának - akit Béta valamennyire a példaképének tekintett - hűséges barátai voltak az emberek között, akik ráadásul az életüket is kockára tették érte, nem is egyszer. Ha-ri, Luan, Sven és a többiek. Ő ezt még annál is többször viszonozta. Eleve úgy ismerkedtek össze, hogy Alfa, amikor még rabszolga volt, megmentette az életüket, ők pedig hálából kiszabadították.
Pendra valamennyire ismerte az egész csoportot. (Alfa nem hagyta magát tudományos szempontból vizsgálni, így vele kevesebb oka volt tartani a kapcsolatot). Béta váltott velük pár szót, mielőtt a Pendra vezetésével végzett űrhajós szolgálata el nem távolította őt a bolygótól.
Túláradóan kedves társaság voltak, akik mindenkiről a legjobbat feltételezték, még egy androidról is. Béta ezzel akkor nem tudott mit kezdeni. Némileg megkönnyebbült, amikor munkája formálisabb körülmények közé vezérelte őt; ez kevésbé volt idegen tőle és addigi életétől.
Azóta több mint száz nap eltelt, és semmi különösebb baj nem történt. Béta elméletileg maga rendelkezett az ideje nagy részével. Alfa világjobbító szándékokkal teli barátai annyira szerették volna, ha Béta is esélyt kap egy új életre. Milyenek lennének Béta napjai, ha nem csak túlélni próbálná őket?
***
Az egyensúlyozás egyre nehezebbnek bizonyult a vélt elvárások és a belső korlátok között. Amikor az egyik közös helyiségben valamiféle - emberi szokás szerinti - összejövetelen próbált részt venni, Béta azt érezte, hogy elgyengülnek a tagjai, bár semmi nem utalt teste meghibásodására. Ezt értik az emberek fáradtság alatt? Béta tudta, hogy a androidoknak sosem lenne szabad ilyet érezniük.
A múltban elégszer tapasztalta már, hogy bármilyen kellemetlenség ellenére képes lenne tovább funkcionálni. Viszont Alfa barátainak a biztatása visszhangzott a fejében: “Nem kell ezentúl azt tenned, amit nem szeretnél.” Béta nem akarta túltenni magát ezen a furcsa erőtlenségen. (Hogy mit nem akart, azt könnyebbnek tűnt kibogozni, mint azt, hogy mit igen.)
Alfa a naplói szerint nem habozott kilépni az érzelmileg kihívást jelentő helyzetekből. Béta más volt, ő még sose csinált ilyet. Most mégis hirtelen felállt, szó nélkül otthagyta a többieket a tevékenységük közepette, és visszatért a saját kabinjába.
Lefeküdt az ágyára, és elhelyezkedett egy olyan pózban, amilyenben az emberek szoktak pihenni. Hamarosan nyugtalanság töltötte el a fáradtságon felül. Miközben felült, kezdett rátelepedni a szokásos döntésképtelenség. Harmincnégy másodpercig mozdulatlanul nézte a kabin egyik falát, aztán mintha valami arra szólította volna, hogy leguggoljon az egyik sarokba. Így már jobb volt.
Végül ott helyben leült a padlóra, térdét felhúzva és fejét a karjaira hajtva. Mintha egy ember lenne, aki ki akarja zárni a külvilágot egy időre; vagy egy android, akit szállításra bedobozoltak. Már attól könnyebbnek érezte magát, hogy kipróbálta ezt a pózt, de hosszabban benne maradni még jobban esett.
Az embereknek ezek szerint voltak jó ötleteik, mint például a kikapcsolódás, Bétának csak kis változtatással önmagára kellett őket alkalmaznia. Nem akarta elhagyni a kabinját és bárkihez szólni, így hát mostantól nem fog. (Legalábbis addig, amíg munkaügyben szükség nem lesz rá, amit úgysem bánt annyira.)
A androidok jóllétéről eddig még sosem készült kutatás, de az emberekéről rengeteg, és Béta nem különbözött tőlük annyira. Belevetette magát abba, hogy válogatás nélkül összeolvasson és nézzen mindent, ami az emberi társadalomról szólt. Ez a tevékenység eleve otthonos volt neki, mert ahogyan minden más ismeretterjesztő média, ezek is az adatfeldolgozás biztonságos érzetét adták. Reménykedett, hogy bónuszként használható dolgokat talál bennük önmaga menedzseléséhez, ami enélkül megoldhatatlan feladatnak tűnt.
Béta harminchat óráig ezen kívül semmi mást nem csinált. Pendra figyelemmel kísérte Bétát a hálón keresztül, így most is tudta, mi történik. Átküldött neki egy csomó linket a traumafeldolgozásról, és ezekben Béta még inkább önmagára ismert.
Androidagyának kapacitásával teljes lélektani kurzusokat elvégezhetett viszonylag rövid idő alatt. Jó kérdés, hogy az elméleti tudás felhalmozása mennyit segíthet a gyakorlati életében, de legalább kezdett rájönni, miféle célokat tűzhetne ki maga elé.
***
A szakmai anyagok egyetértettek abban, hogy a gyógyulásról való információgyűjtés sosem helyettesítheti a valós cselekedeteket. Több forrás azt javasolta, hogy Béta keressen egy levelezőtársat. A gondolatok és érzelmek írásba foglalása fontosnak tűnt. A naplóírás is a gyakorlatok közé tartozott; de úgy vélték, valaki olyannal kapcsolódni, aki nem Béta közvetlen életének a része, jót tenne a “mentális egészségének”.
Az Alfa naplójában olvasottak szintén azt sugallták, hogy a nem hivatalos terápia is jobb, mint a semmi. Alfa Bétához hasonlóan rabszolgaként kezdte, valahogy mégis túltette magát az emberek iránti bizalmatlanságon és megtanult közelebb kerülni hozzájuk. Barátai, Ha-ri és Sven, akik a társasági élet központjai voltak, koncertre, színházba jártak vele. Még azt a kedvenc sorozatát is együtt nézték, amit Béta sose tudott megkedvelni.
Alfa naplója tele volt ilyen jelenetekkel, Béta mégsem tudta elképzelni, hogy ennyire közvetlen kapcsolat létezhet ember és android között. Most mégis nyitni fog egy ember felé, habár levélben és névtelenül; és az illető azt fogja hinni, hogy egy embertársával beszélget.
Az anonim környezetre mindenképp szükség volt, mert csak meghatározott emberek tudhattak Alfa és Béta android mivoltáról. Birodalmi kezekbe aztán meg végképp nem kerülhetett ez az információ.
Béta elkezdett utánanézni, ez hogyan lenne megvalósítható. Szerencsére Pendra és kollégái folyamatosan munkálkodtak egy feltörhetetlen adatátviteli mód kidolgozásán. Ezzel kötötték össze az ellenállók összes űrhajóját és a bolygójukat. A fejlesztés abban a fázisban tartott, hogy bátorították a használatát a nem létfontosságú küldemények esetén is, hogy tovább tesztelhessék a kódokat.
Ezek szerint az önsegítő oldal, ahol Béta ilyen témájú üzenetváltáshoz keresett partnert, meglehetősen biztonságos volt, ha Béta óvatos maradt. Miután ezt megállapította, Béta aggodalma a szokásos szintre csökkent vissza. (Hogy annak volt egyáltalán egy “szokásos” szintje, szintén azt jelezte, hogy szükség volt valamilyen terápiára.)
Ez a fajta félelme enyhült, viszont a változatosság kedvéért egy másiknak adta át a helyét. A androidokba elvileg nem építettek szociális szorongás modult, de Bétának valahogyan mégiscsak sikerült többek közt kommunikációs katasztrófáktól is tartania.
Semmilyen bemutatkozási minta nincs a levelezőtárs kereséshez? Hogyan töltse ki a profilját? Milyen becenéven regisztáljon? Alapos hezitálás után Béta inkább a lehető legegyszerűbben kezdte, mint sehogy. “Név: Vit. Leírás: Az életem nemrég fenekestül felfordult.”
Részletes kérdőíveket is ki kellett tölteni, hogy az algoritmus össze tudja párosítani azzal, akivel bizonyos kritériumok alapján összeillik. Persze a Pendra szintű hackerek simán fel tudták volna törni az oldalt és belepiszkálni az automatizált folyamatba. Pendra számára a privát szféra nem volt ismert fogalom, de azért tett valami megjegyzést, hogy ebbe nem fog belenyúlni. Béta úgy volt vele, hogy úgysem tehet semmit, ha Pendra időközben meggondolja magát.
Hamarosan meg is kapta a visszajelzést a párosításról. A profilból, a sajátjához hasonlóan, nem sok minden derült ki. Béta görcsös izgalommal kezdett az első levele megírásához.
***
“Kedves Dani. A traumafeldolgozási folyamatom részeként regisztráltam ide, hogy beszélgethessek valakivel, aki nem a közvetlen környezetemhez tartozik. Ha jól értem, Te is hasonló okból vagy itt?
Még annyi részletet sem árulhatok el magamról, amennyi egy ilyen névtelen levelezésben elvárható lenne. Egy olyan titkos helyen dolgozom, amely elvárja, hogy a magánéletemben is rejtve tartsam az identitásomat. De annyit elmondhatok, hogy nemrég egy nagy változáson mentem keresztül. Kikerültem egy szélsőségesen korlátozott helyzetből, ahol az összes addigi évemet töltöttem. Ott minden lépésemet ellenőrizték és minden cselekedetemet mások határozták meg.
Most egy sokkal jobb helyen vagyok, de a kollégáimtól nem várhatom, hogy megértsenek, mert ők kevésbé problémás háttérrel rendelkeznek; és még én is alig értem magamat. Remélem, ennyi elég az első kapcsolatfelvételhez. Ha nem ijesztettelek el, kérlek, válaszolj!”
A válasz két hét múlva érkezett. Az űrön keresztüli üzenetek továbbítása még a féreglyukak használatával sem volt szupergyors.
Az is lehet, hogy az illető nem valami szívesen írt Bétának. De ő nem akart tápot adni ennek az “egészségtelen gondolkodásnak”. (Sok szakkifejezést megtanult mostanra. Azt kívánta, bárcsak a viselkedésének a felülírása is ilyen könnyű lenne.)
Béta szociális szorongás modulja, amelynek elvileg nem is szabadna léteznie, ilyenkor mindig felütötte a fejét, hogy kiszámolja a lehető legrosszabb értelmezést. Béta minden erejét összeszedte, hogy ne hallgasson rá. A válaszlevél szövege amúgy is arról tanúskodott, hogy a fordítottja az igaz.
“Szia, Vit! Én azok közé az emberek közé tartozom, akiknek talán túl könnyű volt az életük ahhoz, hogy megértsenek Téged. Ha ez gond, szólj! De amit írtál, emlékeztet egy barátomra, és szeretném megtanulni, hogyan támogathatnám őt jobban, a saját traumámmal való foglalkozáson felül.
A viszonylag békés életem darabokra tört, amikor majdnem megöltek. Ha nincs velünk egy gyorsabb és erősebb valaki - aki később ez a bizonyos barátom lett -, sikerrel is járhattak volna. Utána még kétszer függött hajszálon az életem, amikor szintén csak rajta múlt, hogy nem történt rosszabb. Amikor egy kisebb baráti csoporttal pont őt próbáltuk megmenteni, csaknem újra meghaltam. Ja igen, és ezután még egyszer. Már kezdem elveszíteni a fonalat a számolásban.
Optimista személyiségnek tartom magam. Sokan azt mondják, az egyik leglazább ember vagyok, akit ismernek. De azok után, ami történt, vagy azt várják tőlem, hogy teljesen kiforduljak önmagamból, vagy ellenkezőleg, viselkedjek úgy, mintha mi sem történt volna. Csak azok értenek meg többé-kevésbé, akik velem voltak a fenti események során. De nekik is megvan a maguk gondja, nem akarom mindennel őket terhelni.
Tudják, hogy rám általában lehet számítani abban, hogy felvidítsam őket. Nem akarom feladni ezt a szerepet, különösen azok után, hogy nagyobb szükség van rá, mint valaha. Viszont nekem is ki kell adnom valahol a gőzt, ezért vagyok itt.
De nem kell a legrosszabbról beszélnünk. Azért vagyunk itt, hogy fogjuk egymás kezét (ha oké Neked ez a gondolat), akármennyire is messze vagyunk egymástól térben. Van egy ötletem egy olyan gyakorlatra, amit anélkül is csinálhatunk, hogy túl sokat kelljen elárulnod a “titkaidból”.
Ne aggódj, csak poénból tettem úgy, mintha nem venném őket komolyan. Ne mondj el nekem semmit, amit úgy érzel, nem kéne. Édesanyám azt szokta mondani, hogy a csillagok mindannyiunkat látnak, de nekünk nem kell tökéletesen látnunk egymást a megértéshez.
Tudod mit? Amilyen információt Te kénytelen vagy visszatartani magadról, azt én sem fogom megosztani, szolidaritásból. A javasolt gyakorlat arról szól, hogy soroljunk fel pár jó dolgot, ami nemrég történt velünk. Amikor szükséges, csak írd körül, amit nem mondhatsz el, és én is így fogok tenni.
Kezdem is: Múlt héten az említett barátommal újranéztem a legjobb részeket egy népszerű sorozatból, aki cserébe megmutatta az ő kedvenc epizódjait. Ahol ugyanaz tetszett nekünk, az is örömmel töltött el, és ahol különbözött az ízlésünk, arról is szívesen beszélgettünk. A barátomnak azért tetszik ez a sorozat, mert a főszereplő sem férfi, sem nő; és mivel ő maga is így van ezzel, könnyen azonosul vele.
(...)”
Szóval Bétának most már valaki másnak a problémái is itt voltak a sajátjain kívül. Ez elterelte a figyelmét a saját élete feletti nyugtalankodásról. Dani legalább ötször volt életveszélyben. Egy android szemszögéből ez még mindig nem túl sok, de egy ember számára igen. A birodalmiakkal szembeni ellenállás nem volt veszélytelen vállalkozás. Daninak ezzel együtt sikerült megtartania jó természetét. Volt tehetsége ahhoz, hogy gördülékenyebbé tegye ezt a semmiből való bizalomépítést, amely Béta számára annyira ijesztő volt.
“Kedves Dani. Azt kérdezted, mi volt számomra a fénypontja az utóbbi időszaknak. Szeretek tanulni, úgyhogy utánanéztem, hogy miért speciális ez az adatátvitel, amivel a levelezős oldalunk működik. Tudtad, hogy az üzeneteink hogyan vannak kódolva? Kívülről úgy néznek ki, mintha nem nagyon lennének védve, hogy ne tűnjenek érdekesnek. Ahogy megértettem, ez volt az egyik legnehezebb része a kifejlesztésének. És ha a birodalmiak mégis megpróbálják feltörni, az adat megsemmisíti önmagát!
Mint láthatod, az információgyűjtés önmagában lelkesít, bár ez most részben a szorongásom megnyugtatására is lehetett.
Van egy barátod, aki se nem férfi, se nem nő? Ez érdekes. Azt hallottam, hogy ez bizonyos kultúrákban gyakoribb. Ahol én élek, ott nem annyira. Én sem vagyok egyik sem, illetve még nem tudom, mi a helyzet ezen a téren, ezért nem adtam meg a profilomon ezt az adatot. A munkatársaim azt mondogatják, hogy enyém a választás. Ez elvileg a javamat kéne szolgálja, de azt hiszem, csak tovább nyomaszt engem.
Általában nem kedvelem a népszerű sorozatokat, pedig egy ismerősöm próbált kedvet csinálni nekem hozzájuk. Ha egy elképzelt szereplő érzelmeit próbálják átadni nekem, az csak összezavar. Az ismeretterjesztő médiát szeretem, mert az nem kavar fel.
Bár ez nem mindig igaz, főleg nem a gyógyulásról szólók esetében. Nemrég találtam egy könyvet, az egész arról szól, hogy hogyan legyünk jelen a testünkben, ez miért fontos, és hogyan fejlődhetünk benne. Ez olyan furcsán és idegenül hangzik nekem, mégis kíváncsivá tesz.
(...)”
Most tizennégy nap várakozás következett Béta számára. Talán még hosszabb is, ha a választ továbbítani kell oda, ahova az űrhajójuk legközelebb indul. Még az is lehet, hogy kitűz magának egy kisebb önsegítő célt erre az időre.
“Szia, Vit! Ne hagyd, hogy bárki sürgessen, amikor még nem állsz készen. Persze rájövök, hogy ezt magamnak is mondhatnám, amikor kételkedni kezdek, hogy ezen vagy azon túl kellene-e már lennem. Gondolom ez az egyik célja ennek az üzenetváltásnak. Emlékeztetni magunkat olyan dolgokra, amiket könnyebb először a másik helyzetével kapcsolatban észrevenni, de magunkra is alkalmazhatnánk.
Nyugodtan írj nekem erről a könyvről és bármiről, ami eszedbe jut. A testemmel kapcsolatban nincs érzékeny pontom, és nem is vagyok szégyenlős. Általában véve jó tapasztalataim vannak, és Neked is hasonlókat kívánok, ha úgy döntesz, elkezdesz testtudatosságot vagy ilyesmit gyakorolni. (...)”
“Kedves Dani. Hogy van-e traumám ilyen szempontból, igen is, meg nem is. Oké, azt hiszem, ez igent jelent (még akkor is, ha másoknak nálam rosszabb volt), de erről nem tervezek itt részletesen beszélni. (...)”
A Danival való üzenetváltás fényt hozott Béta napjaiba. Rendszeresen gondolt Danira annak ellenére, hogy sokat kellett várni egymás válaszaira. Az, hogy Dani meghallgatta őt és megosztotta az élményeit, Bétát melengető érzéssel töltötte el. Ez motiválta, hogy jobban gondoskodjon magáról, nemcsak önmaga miatt, hanem Dani kedvééért is. És fordítva, a fejlődés amin keresztülment, képessé tette, hogy megnyíljon a levelezésükben. Végre egy pozitív spirál.
Megannyi nappal azelőtt Dani felajánlotta, hogy fogja Béta kezét, ami egyre szimpatikusabbnak tűnt, átvitt értelemben és szó szerint is. Pendra és Béta nagyot haladtak azóta az autonóm androidok testműködésének kutatásában. Pendra már türelmetlenül várta Béta döntését, hogy kér-e átalakító műtétet, hogy még jobban hasonlítson az emberekre.
Az emberek közti életét Alfa is egy ilyen műtéttel kezdte. Így azok előtt, akik nem tudhatták, hogy android, könnyebben eljátszhatta az ellenkezőjét. Alfa hallani sem akart olyan változtatásokról, amik akár nőkhöz, akár férfiakhoz közelítenék a megjelenését. Pendra viszont biztos volt önmagában, hogy képes lenne alaposabban átszerkeszteni Béta testét, és izgatottan remélte, hogy övé lehet az elsőbbség egy ilyen úttörő területen. Elsődleges és másodlagos nemi jellegek is szóba kerültek, és Béta komoly esélyt látott rá, hogy igent mondana rájuk.
Mostanában tényleg jobban volt. Stabilabban érezte magát a bőrében, és nem csak az automatikus folyamataira bízta az emberekkel való kapcsolattartást, ezáltal még a munkatársaival is képes volt valós kapcsolódásokat kialakítani időnként.
***
Azonban voltak visszaesések, mint például a mostani, az éjszaka kellős közepén. Béta teljesen elveszettnek érezte magát, mint a legelső szabadon töltött napjaiban. Oldalt ült az ágyán, háta és a fal között egy párnával. Gondolkodási folyamatainak nagy része szünetelt, a humán neuronokról szóló ismeretterjesztő videó a közepén leállítva várta, hogy Béta folytassa. Dani legutóbbi levelére szóló válasza egyelőre egy üresen megnyitott dokumentum volt. Az ablak bal felső sarkában villogó kurzor mintha Béta tehetetlenségét próbálta volna hangsúlyozni.
Dani annyira tele volt jószándékkal, mintha valami másik, szebb világból jött volna. Béta gondjaira mindig határtalan kedvességgel reagált. És most, az első alkalommal, hogy Dani egy igazán komoly nehézségét osztotta meg vele, Béta nem tudta, mit mondjon.
Végül aztán fogalmazási mintákból vágott ki és másolt be részleteket. “Sajnálattal hallom, ami történt.” “Gondolok Rád és a legjobbakat kívánom Neked.” Mivel arról már volt szó, hogy Dani kedveli az öleléseket, “Ölelést küldök Neked és sok…“ Béta elbizonytalanodott. “...szeretetet”? Mondhatja ezt? Mit jelent ez a szó egy android szájából egyáltalán? Mit jelent Dani kapcsán?
Később kiderült, hogy Béta efféle kétségei nem számítottak a mindennapi valóság tükrében. Akármennyire zavarban volt, hogy csak ilyen ügyetlenül tudta vigasztalni Danit, azért az is erősítette a kötődésüket. A kapcsolatuk elég szilárd volt már ahhoz, hogy kibírja, amikor Bétára rátört a “nem vagyok elég jó” érzése.
Szokásukká tették, hogy nem vártak a válasz megérkezésére, hanem elküldtek egy következő üzenetet bármikor, amikor úgy érezték. Így a kapcsolódásuk folyamatosabb, bár időben kicsit elcsúszott lett. Béta egyre többször ráérzett arra, mi mozgatja Danit. Nem tudott túl sokat Dani életének konkrét kereteiről, de tudta, hogy fájt a háta, mielőtt az előző levelét megírta, vagy hogy később jó visszajelzést kapott a munkájára.
Amikor Pendra vagy a kollégái megkérdezték Bétát, hogy hogy van, ehelyett mindig Dani híreiről beszélt volna szívesen: milyen örömteli esemény vidította fel Danit legutóbb, vagy mi bántotta; mitől félt épp, vagy miben reménykedett.
Béta nem akarta felborítani a kapcsolatuk egyensúlyát, ezért visszafogta magát. Nem adta jelét annak, hogy bármi többre vágyakozna; de időnként mégis nagy volt a kísértés, hogy szélnek eressze óvatosságát és megmutassa önmagát. Különösen, amikor nagy változások előtt állt.
“Holnap nagy napom lesz”, írta volna legszívesebben. Fájt, hogy csak életének egy részét oszthatja meg Danival. “Lehet, hogy jobban fogok hasonlítani az emberekre”, akarta volna mondani. “De az is lehet, hogy nem.”
Dani megértette volna. Béta úgy szerette volna, ha nem kéne titokban tartani android mivoltát még az ő névtelen és arctalan kapcsolatukban is.
Egy bátor húzással Béta azt mondta Pendrának, hogy mielőtt döntene a testének az átalakításáról, szeretne saját tapasztalatot szerezni arról, mire is használná azokat a majdani új testrészeket. Pendra egyetértett vele. Ezt a merész ötletet kimondani könnyű volt, de a valóra váltása megijesztette Bétát.
A holnapi nap nem a műtétjét hozza. Hanem ekkor fog életében először szexelni.
***
Ahogy Béta a randevút várta, rémület és izgalom keveredett benne. Így éreztek az emberek, amikor nem természetesen kötöttek ki egymás karjaiban, hanem előre megbeszélt módon?
Számít egyáltalán, hogy ők mit éreztek? Azért jó lett volna valami összehasonlítási alap. Éppen elég nagy változás volt Béta életében, és túl kevés kapcsolódási pont mások élményeihez. (Kivéve Danit. Béta igyekezett őt erővel kizárni a gondolataiból, de nem sok sikerrel. Daninak ott már stabil helye volt, mintha mindig is oda tartozott volna.)
Mindenesetre már leegyeztették, hogy mindkét résztvevő az utolsó pillanatig visszamondhatja a találkozásukat; és bármikor visszakozhattak az események közben is. Nemcsak Béta, a másik partner szintén. Nem mintha Sven olyan embernek tűnt volna, akinek szüksége lenne a menekülés lehetőségére.
Igen, erre a próbaszexre Béta leendő partnere Sven volt, Alfa nyitott és fesztelen barátja. Nem válogathattak sok jelentkező közül. A munkatársak ki voltak zárva, az idegenek még inkább. Ki másra lehetne bízni, hogy egy android első tapogatózó lépéseit kísérje a személlyé válás útján, mint arra, aki a legelső független androidot is közelről ismeri?
Béta nem kérdezte, Pendra hogyan szervezte le a találkát, épp elég zavarban érezte magát enélkül is. (Bizonyára nem Alfán keresztül, aki a szex gondolatától is menekült.)
Sven olyan rendes volt, hogy még egy kisebb utazást is vállalt, hogy Béta a megszokott környezetében maradhasson. Pendra el tudta vezetni az űrhajót a robotpilóta segítségével, úgyhogy meg tudták oldani, hogy rajta és Bétán kívül ne legyen más a fedélzeten, amikor a lázadók bolygója közelébe kanyarodtak, ahol Sven lakott.
Bétának túl sok volt mindez. Amíg Sven látszólag könnyen kezelte az előkészületeket és számára egyszerű ügynek tűnt az egész, Béta majdnem összeomlott, ahogy a pillanat közelgett.
- Szia, Béta! - üdvözölte Sven, amikor a fedélzetre lépett. Bétának összeszorult a torka, ahogyan válaszolni próbált.
- Helló, Sven. - Mindössze egy suttogást bírt kipréselni magából. Nem tudta eldönteni, hogy Sven vonzó tekintetétől és laza mosolyától jobban vagy rosszabbul érezte magát. A szemébe sem bírt nézni, nemhogy a mosolyt viszonozni. A mellkasát majd szétvetette a feszültség, és ez csaknem minden figyelmét lekötötte.
Ez volt az első alkalom ezen az estén, hogy Béta memóriája elvesztette a fonalat. Nem igazán emlékezett, hogyan jutottak a kabinjába. Csak arra, hogy Sven azt mondta, ez most elsősorban Bétáért van, és nyugodtan kezdje el a felfedezést a saját tempójában.
Így aztán tényleg csak a szabad akaratán múlt a dolog, bármennyire is kezdőnek számított Béta ennek gyakorlásában.
Azt kívánta, bárcsak itt lenne Dani, tényleg itt, és nemcsak a fejében. Ő biztatná Bétát, hogy ne féljen, vagy megnyugtatná, hogy az is rendben van, ha mégis fél, és fogná a kezét közben. Dani nem tartaná árulásnak, hogy Béta felveszi a kapcsolatot egy a valóságban is elérhető emberrel. Örülne neki, hogy Béta megtesz valamit önmagáért, és büszke lenne rá a bátorságáért.
Béta óvatosan átölelte hátulról Svent, akinek göndör haja az arcába simult. Orra egyre közelebb ért Sven nyakához. Kísérletképpen végighúzta a tenyerét Sven hasán, amíg el nem érte a nadrágjának a szélét. Majd újra felfele indult, kezét a pólója alá csúsztatva, vonzóan puha bőrt érintve. Sven egy sóhajjal hátrahajtotta a fejét Béta vállára. Bétát megindította, hogy Sven ilyen nagy bizalommal telve engedi át neki a sérülékeny emberi testét.
Béta elképzelte, hogy Dani fogja az egyik kezét, míg a másikkal Sven mellkasát simogatja. Aztán még tovább ment, és azt képzelte, hogy Dani irányítja azt a kezet, amivel Svent érinti. Mintha Dani ott lett volna, és Béta rábízhatná magát Dani nagyobb tapasztalatára.
Hirtelen nagyobb biztonságban érezte magát és felbátorodtak a mozdulatai. Azt a kevés boldogsághormont, amit a teste elő tudott állítani, végre nem kötötte le az állandó félelem ellensúlyozása. Ehhez nem szokott hozzá, úgyhogy eléggé módosult tudatállapotba került. (Az agyának egy távoli csücske arra gondolt, vajon Pendra nem a várható android-pszichológiai eredményekért hozta-e őket össze. Ez kitelt tőle.)
Béta mélyebbre fúrta az arcát Sven nyakának és vállának találkozásába. Sven illata biztonságot jelentett érzékennyé vált idegei számára, de közben valami olyat is, amivel nem tudott betelni. “Igen, ez az”, súgta egy hang legbelül. Béta el akart merülni ennek az érzetnek a forrásában, nem számít, hol fogja találni magát, amikor majd újra felbukkan.
Pár mozdulattal és fél szóval kommunikálva csupán, máris az ágyon találták magukat, mindketten meztelenül. Béta processzorait nem arra tervezték, hogy ennyi érzelmet és érintést egyszerűen fel tudjon dolgozni. Benyomásai összegabalyodtak, csak szakadozott felvételek rögzültek.
Meleg tónusú bőrrel borított vállak hajlata. Egy fülkagyló görbülete. Vonzó mellkas, elbűvölő lábak. Különböző vastagságú szőr, itt-ott csiklandós. Bétának nagyjából megvoltak ugyanezek a testrészei, de ilyen szemszögből sose foglalkozott velük.
Sven szeme csillogása, szemöldökének hívogató vonala kiszorított mindenki mást Béta tudatából. Csak a jelen pillanat maradt. Biztonságot és törődést nyújtó karok ölelése. Erős kezek, elegáns ujjak. Finoman, de egyre magabiztosabban tapogatózó ujjbegyek, nyomukat hagyva láthatatlanul az újonnan felfedezett bőrfelületen.
Remegő lélegzetvételek összehangolódása. Törékeny pulzus lüktetése a felszínhez közel. Az izommozgások ritmusa artikulálatlan szótagokkal hangsúlyozva. Hihetetlenül finom érzékelések, intim részek csillogása a félhomályban. Ismeretlen, vággyal teli hangok Béta saját torkából. Sven orgazmusa Béta ügyetlen, felfedező ujjai által, nyomában a Bétában visszhangzó élvezet.
De mindez túl hamar véget ért.
Sven még levegőért kapkodva feküdt, amikor Béta összeszedett pár szétesett processzorfolyamatot, hogy beszélni tudjon. Hangja sokkal halkabbra sikerült, mint szerette volna. - Ez nagyon jó volt. Köszönöm, Sven, hogy a kedvemért belementél. Azt hiszem, ennyi elég lesz tapasztalatnak.
Sven megfogta Béta karját, hogy ne tudjon távolabb húzódni. - Várj, még csak most kezdtük el. Vagy tényleg nem akarod folytatni?
- De igen! - vágta rá Béta reflexszerűen. Azt gondolta, Sven már végzett vele, miután sikerült elmennie. Nem mintha Bétának lehetett volna orgazmusa (és fogalma sem volt, hogy még ha lehetett is volna, akarta volna-e egyáltalán). Viszont az igazság az volt, amit elszabadult érzelmei kérés nélkül is közöltek. - Igen, csak nem tudom, hogyan tovább.
- Semmi gond. Szó szerint miénk az éjszaka. Lenne kedved velem zuhanyozni?
Alfának és Bétának egy csomó emberi tevékenységgel kapcsolatban homlokegyenest ellenkező volt az ízlésük, de abban egyetértettek, hogy a zuhanyzás kellemes. - Szívesen - válaszolta Béta. Az talán majd kisimít mindent, ami felkavarodott benne.
Vagy mégsem.
***
A kérlelhetetlenül gyengéd vízsugarak alatt Béta karjai maguktól Sven köré fonódtak megint. Sven semmihez sem hasonlítható illata máris halványulni kezdett. A lefolyón csurogtak le a pillanatok, amiket vele tölthetett.
Egy éjszaka sose lesz elég. Béta sosem kaphat többet. Összeszorult bensővel Danira gondolt, édes Danira, aki iránti érzelmeit igazán helyre kéne raknia magában, de lám, inkább még nagyobb gubancokba keveredik.
Önálló személynek lenni egy nagy szívásnak tűnt. Az önismereti gyakorlatok és a levelezés azért voltak, hogy Béta jobban legyen, és bizonyára hatottak is. De most csak arra tudott gondolni, hogy azok tanították meg olyan vágyakat érezni, melyek sose teljesülhetnek be.
Arra vágyott, hogy Dani itt legyen. Arra vágyott, hogy Sven ne menjen el. Folyadékcseppek gördültek le Béta arcán.
Zűrzavaros volt az egész. Béta ugye megpróbálta eldönteni, szeretne-e jobban hasonlítani az emberekhez. Ehhez belerángatta Alfa önzetlen barátját ebbe a szerencsétlen próbálkozásba… Sven nem utasította vissza, mert tudta, Bétának milyen kevés lehetősége van a tapasztalatszerzésre… Igent mondott puszta együttérzésből …
És Béta máris reménytelen érzelmeket kezdett iránta táplálni.
Erőfeszítéssel visszarángatta a tudatát a jelenbe. Teste enyhén imbolygott, ahogyan Sven az alkarját dörzsölte. Hálátlanság lenne tagadni, hogy azért volt ebben jó. Béta legalább ezt megkapta, egy kis megszakítatlan intim időt. Olyan partnerrel, aki kész volt alkalmazkodni hozzá, megnyitva neki a karjait és a szívét erre a rövid estére.
Pont ez volt mindennek az alapja, nem igaz? Sven olyan ellenállhatatlanul jószívű volt, hogy még egy sajnálatból fakadó egyéjszakás együttlétet is szerető nagylelkűséggel kezelt, bőven elárasztva Bétát gyengédséggel és figyelemmel. Ez Bétát melegséggel kéne hogy eltöltse, és ez így is volt. Így is volt. Miért érezte mégis úgy, mintha közben a belsejét tépték volna ki?
A benyomásai megint akadoztak. Némelyek élesen tudatosultak benne - Sven szempillái, a szappan illata, a csempe hidegsége a talpa alatt -, a többi elszállt. Valahogyan megtörölközve a szobában találta magát ismét, az ágy előtt álltak. Sven kérdőn pillantott rá.
- Hogy érzed magad? - Béta nem tudott erre mit mondani. Sven bizonyára megszokta, hogy egy android nem mindig képes az érzéseiről beszélni, és stratégiát váltott. - Van még valami, amit szívesen kipróbálnál?
Béta tudta, hogy Svent arra kérték, úgy kezelje Bétát, mintha emberi partner lenne. Ez volt a gyakorlat lényege. Béta most mégis alkalmatlannak érezte magát mindennek tetejébe. Alig volt olyan testrésze, ami ahhoz kellett volna, amit csináltak.
Kézzel már sok mindent kipróbáltak. Sőt, gyönyörű, ügyes kezekkel, már ami Svenét illeti. De… Szájjal?
- Még nem is csókolóztunk - bukott ki belőle.
- Ezt szeretnéd? - Volt valami óvatosság abban, ahogyan ezt Sven kérdezte. Az este folyamán először, némi zárkózottságot jelzett a testtartása.
Azzal, hogy figyelmét Svenre fordította, Bétának sikerült kizökkennie abból, ami addig emésztette. A partnere szükségletei fontosabbak voltak ennél. - Mi az? Látom, hogy valami nincs rendben. Kérlek, mondd el - erősködött. - Nem szólhat minden csak rólam, ez nem így működik.
Sven sóhajtott és elfordította a tekintetét. - Van valaki, akit szívesen megcsókolnék, csak nem tehetem. És rá emlékeztetsz. Azt hiszem, úgy lenne…
- Egy emberre emlékeztetlek? Hogyhogy? Férfira? Nőre?
Svent egy pillanatra megakasztotta, hogy félbeszakították. - N- nem, ő egyik sem.
- Akkor Alfa az? - kérdezte Béta enyhe rémülettel a hangjában.
Sven pislogott egyet, aztán elnevette magát. - Nem, Béta, nem. Igaz, hogy Alfával különleges kapcsolatom van, de a legmélyebb dolgait nem velem osztja meg. Kedves barát, és nem több.
- Oké. - Béta nem tudta, hogyan folytassa. A közéjük telepedett pillanatnyi csend azonban nem az elbizonytalanító fajta volt, hanem az, amelyik összetart. - Hagyhatjuk, ha nem akarod. Mármint a csókot.
- De akarom, csak nem vagyok biztos benne, hogy nem jut-e eszembe közben ez a valaki más. Szerintem úgy fair, ha tudsz róla. Voltak olyan partnereim, akik alaposan megsértődtek, ha nem ők lehettek az egyetlenek. - Sven állkapcsa megfeszült. - Engem úgy ismernek, mint akinek sokan beleférnek a szívébe, de ennek is megvan a hátulütője.
- Nekem nem gond. - Ennyi volt az egész? Béta megkönnyebbült, még egy kis mosolyt is sikerült összehoznia a megnyugtatónak szánt szavai mellé, amíg valami más eszébe nem jutott. - Én is gondoltam egy másik valakire időnként. Sajnálom, ha korábban szólnom kellett volna róla. - Félrebillentette a fejét. - Láthatólag nem vagyok valami ügyes ebben az egészben.
Sven válaszmosolya visszafogottabb, de valahogy mégis mélyebb volt az eddigieknél. - Én sem bánom.
Ahogy a dolgok fordultak, ez pont olyan volt, mint mikor Dani megmutatta a sebezhetőbb oldalát azt követően, hogy hosszú ideig inkább ő támogatta Bétát. Béta megtanulta Dani példáján, hogy nem mindig könnyű folyton pozitivitást sugározni. Talán Sven is így volt ezzel.
Sven eddig egy rendkívüli, de elérhetetlen jelenség volt Béta számára, aki mintha egy fantáziából lépett volna elő. A megértését elősegítő párhuzam most kicsit megnyugtatta Bétát. Sven az este folyamán elbűvölte őt, és alaposan megcáfolta mindazt, amit a teste képességeinek a korlátairól hitt. Azonban így, hogy egyenrangúbb helyzetben találták magukat, Béta közelebb érezte magához.
- És jobban megy ez neked, mint hiszed. El se tudod képzelni, milyen elragadó vagy - folytatta Sven. - Csak sajnálhatom, hogy kell még nekem pár perc a következő kör előtt. Szeretnél tovább beszélgetni?
A bókkal Sven már megint erőfeszítés nélkül zavarba hozta Bétát. De ez rendben volt. Béta lassan hozzászokott, hogy az érzelmei kavargása közben is tudjon működni.
Hallott már a refrakter periódusról. (Sok elméleti információt összegyűjtött arról, hogyan működnek az emberek. A realitás volt, ami elképesztette és kíváncsivá tette.) Bólintott és leültek az ágyra.
- Mesélhetnél talán arról a titokzatos másikról, akit említettél - mosolygott Sven huncutul, aztán elkomolyodott. - Ne félj, csak viccelek. Megszoktam már, ha valakinek vannak titkai. - Ez valahogy vágyakozóan hangzott.
Sven keze elindult Bétáé felé, aztán félúton megállt. - Ne mondj el nekem semmit, amit úgy érzel, nem kéne. Édesanyám azt szokta mondani, hogy a csillagok mindannyiunkat látnak, de nekünk nem kell tökéletesen látnunk egymást a megértéshez.
Béta… az igazat megvallva majdnem megtántorodott ültében. Ez az, amit az emberek déjà vu-nek hívnak? Béta még sosem élt át olyat, de androidagya azt jelentette, hogy nem kellett sokáig bizonytalanságban maradnia. Dani mindegyik levelét természetesen a legkönnyebben hozzáférhető memóriájában tartotta.
Egy gyors keresés kimutatta, hogy a mondatok szóról szóra egyeznek. Béta öt és fél másodpercet adott magának a kiakadásra, miközben processzorai lázasan dolgoztak az összehasonlításon, ami a többi adatot is a helyére sorolta. Szédülés kerülgette, a hangja megbicsaklott, ahogy kibukott belőle. - Mi van, ha el akarom mondani a titkaimat?
***
Így is tett. Teste remegett, miközben magyarázott. Sven (Dani!) arckifejezése olyan változáson ment keresztül, hogy Béta a látványt azonnal a legféltettebb archívumába mentette. Élete eddigi legjobb élményei közé tartozott Sven hitetlenkedő kérdése (- “Vit??”), lassan felderengő megértése, ahogyan aztán Bétára mosolygott az arca, szeme, egész lénye.
Ültek, beszélgettek és nevettek. Csókolóztak is. Béta magánkívül volt az örömtől, hogy ezt már mint önmaguk tehették. Dani íze még az illatánál is jobb volt. Úgy tartotta kezei között Béta arcát, mint a legbecsesebb kincset. A Bétában bujkáló fájdalmas hiányérzet elhalványult, ahogyan csodálatnak adta át a helyét.
Újra szeretkeztek. Gondoskodtak róla, hogy ezúttal a szájak fontos szerephez jussanak. De már nemcsak testrészekről szólt a dolog. Béta másodjára nem szállt el annyira a saját hormonjaitól, ez az alkalom mégis összehasonlíthatatlanul jobb lett attól, hogy bensőjében a “Dani, Dani” ritmus lüktetett.
Sven (a neveket egyszerűen felváltva használták) meghosszabbította a látogatását. Megegyeztek, hogy Béta testfelépítése egyelőre tökéletes így, ahogy van. Béta kijelentette, hogy több gyakorlásra van szüksége, mielőtt komolyan elgondolkozna bármi változtatáson. Pendra ugyan nem végezhette el a kísérleti műtétet olyan hamar, mint remélte, de annál is jobb kutatási alanyt kapott: az első dokumentált szabad androidot, aki rendszeres nemi életet élt.
Béta megkérdezte Danit, hogyhogy Vitre emlékeztette őt a randevújuk elején, amikor még alig beszéltek.
- Szégyenlős voltál, de lelkes és önazonos. Látszott, hogy ez nagy lépés neked, mégis te kezdeményezted, és végig kitartottál. Az egész lényedet beletetted, miközben a partneredet gyengéden és óvatosan kezelted. Éppúgy, mint Vitként az önsegítő gyakorlatokkal és a levelekkel. Vonzóan félszeg, bátor és kedves vagy.
Béta teste próbált a saját határait is átlépve elpirulással reagálni. Sven még nem fejezte be. - Az egyik legerősebben törekvő valaki vagy, akit ismerek. És az egyetlen, aki ennyire megosztotta velem az érzelmeit közben. Aki a bizalmába engedett, és azóta is enged nap mint nap.
Igen, ezek után megint egymás karjaiban kellett kikötniük. Béta egyre több példát gyűjtött arra, milyen az, amikor ez természetesen történik.
Nem kellett mindent azonnal megoldaniuk. Sven újra jöhet látogatóba, az ő otthonában is találkozhatnak; az űrhajós munkából el is engedhetik Bétát rövidebb projektekre a bolygóra. Bétának rengeteg ideje volt, hogy kitapasztalhassa önmagát.
Danival az életük már azelőtt is nagy mértékben összefonódott, ez nem tűnt el. A levelekben végre nyíltan fogalmazhatnak majd, amire Béta mindig is vágyott. Nem volt szükség alapvető változtatásra, csak mostantól új módokon is kapcsolódhattak. Együtt tapogathatták ki a jövő hozzájuk illő alakját.
Mindenekelőtt, ahogyan az ígéret szólt oly sok nappal azelőtt, fogták egymás kezét és nem engedték el.